Alekszandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja

Az orosz irodalom könyvről könyvre jobban tetszik. 

Szolzsenyicin már régóta érdekelt, és véletlenül kezembe akadt ez a könyv. Az elolvasása után csak arra tudtam gondolni, hogy milyen csodálatos az Ember. A találékonyság, a furfangos kísérletek az élet jobbá tételére, a harc a végletekig. Van ebben valami felemelő és magasztos, de valami kisszerű és szánalmas is. Vagy ez lenne csupán az egészséges életösztön? 

Ivan csodálatra méltó, és valahogy mégis távol áll tőlem. Szerintem én meghaltam volna a kényszermunkatáborban. Szánt szándékkal. Van egy pont, aminél lejjebb mégsem megy az ember. Vagy nincs? Ebben bizonytalanított el borzalmasan ez a kis írás. 

Aljoska hallja, hogy Suhov hangosan „hála isten”-t mond, és odafordul hozzá:– Látja, Ivan Gyenyiszics, a maga lelke is vágyik arra, hogy Istenhez fohászkodjék. Miért nem engedi hát szabadjára ezt a vágyát?– Azért nem, Aljoska, mert az imák, akárcsak a kérvények, vagy nem jutnak el, ahová kell, vagy ha el is jutnak: „Kérését elutasították.”