Na vééégre! Ezt vártam Ulickajától.
A hazugságok adták meg a savát-borsát ezeknek a történeteknek. Jó volt olvasni, olvastatta magát. A Vidám temetés után abszolút pozitív élmény.
De: ahhoz, hogy egy regény nálam csillagos ötös legyen, kell benne lennie legalább egy szereplőnek, akit igazán szeretni tudok. Nem alapkövetelmény, hogy pozitív hősök legyenek, sőt. Általában az ambivalens, érdekes személyiségeket, a megtört lelkeket szeretem. Az Életművésznők, bár tele van érdekes történetekkel, mégsem tudott nekem kedves szereplőket felvonultatni. Az első oldalakon még kedveltem Zsenyát, szinte láttam is magam előtt, ahogy kirándul Szasával, de utána teljesen eltávolodott tőlem, egészen az utolsó húsz oldalig, pedig azt hittem, ő lesz a kedvenc szereplőm. Furcsa, de akkor kezdtem el kedvelni, mikor az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta. A baleset körül egyébként kicsit sok volt a belemagyarázás, legalábbis szerintem. De ez nem csökkentette jelentősen az írás értékét.
Amikor felépült, Zsenya megint elveszítette a szimpátiámat – butaság, tudom, de valahogy olyan se meleg, se hideg ember számomra! – viszont Kirillt egészen megszerettem. Odaadó, jóságos ember. Talán azért is ő lett a kedvencem, mert valamit hozzátett Zsenya magánéletéhez, amiről egyébként keveset tudunk (talán azért nem is tudtam megszeretni őt, mert minimális ismereteim voltak vele kapcsolatban, míg minden jöttment elmesélte neki az életét, még ha az hazugság volt is…)
Nem is nagyon volt ennek a műnek gyenge pontja. Laza délutánokhoz, szórakoztató de igényes olvasmánynak tökéletes. Jól van, jöhet még Ulickajából több is. Legközelebb már, reméljük, az alakjai között is találok nekem igazán kedveset. :)
Kedves Zsenya! Hogyan hasonlíthatod a férfit egy vasalóhoz? A vasaló akkor simogat, amikor neked van rá szükséged, a férfi pedig akkor, amikor neki!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése