Tóth Krisztinától korábban már olvastam a Pixelt és a Vonalkódot. Mindkettő nagyon tetszett, úgyhogy elhatároztam, ebbe a gyűjteménybe is belekezdek, amelyben ötven írást olvashattam tőle.
Egészében tekintve az előbbiek jobban tetszettek, ebben a gyűjteményben ugyanis az 50 írásból „csak” 18 ütött igazán, legalábbis az én mércém szerint.
Nevezetesen:
Szólánc, Nagy vonalakban a női szexualitásról, Perpetuum mobile, Háztartási parajelenségek, Labdák és csillagok, McEnroe és a baldachin, Űrcica, A lélek, Szirénke, Talált levél, Mámor, A Mansuelo-ügy, Sors nyiss nekem tért, Vót, Visszapillantó, Verárjúfrom, Térkép, és végül a címadó Hazaviszlek, jó?
Ezek viszont nagyon jók, frappánsak, igényesek, találóak (sorolhatnám…) voltak.
Szeretem, ahogy Tóth Krisztina ír. Valóban hazavitt, magához, én pedig egy percig sem ellenkeztem…
Ha már tudunk hóekézni, hasilélegezni, biciklizni, vezetni, vékony palacsintát sütni, pillangózni, ütvefúrni, élvezettel szülni, szóval eligazodunk az élet dolgaiban, de egy alkalommal mégiscsak tétovázva megállunk a járdaszigeten, mert az említett tábla, ÉN, ÉN, ÉN, A FÉRFI, egyméteres körzetben még sincs leszúrva, akkor előbb-utóbb, higgyük el, megjelenik a sarkon az a férfi. Autóval jön, az autó nagy, lehetőleg piros, ő pedig ott ül benne. Végigmér bennünket és kiszól: – Rám vársz, cica? Ilyenkor nézzünk jól a spermium szeme közé, mélyen, egészeg az agyáig, és lassan, magabiztosan feleljünk: – Nem. A menopauzámra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése