A cím alapján egészen mást vártam. Az első hatvan oldal olyan volt, mintha Parti Nagy Lajost olvasnék, és kifejezetten élveztem is. Aztán az esküvő leírásánál nagyon elfáradtam. Innentől lett zavaros számomra az egész. Már nem volt olyan gördülékeny, mint az elején, de izgalmasabb sem nagyon.
Mivel a fülszöveg tragédiát ígért, kíváncsian vártam, hogy tud Vian annyi értéket összeszedni a még hátralevő oldalakon, hogy tényleg veszteségnek érezzem bármely szereplő halálát. Jött egy dögunalmas periódus, amin napok alatt tudtam csak átvergődni. Sokat kínlódtam vele, pláne, hogy az egész könyv csak 162 oldal, de az utolsó húsz-huszonöt oldalért megérte. Sajátosan groteszk, de nagyon jó ötlet volt például, hogy a puskákat ágyásokban „növesztették”, és kizárólag emberi test hője hatására növekedtek. Találó volt az egyház bemutatása, főleg az esküvő és temetés kontrasztjának fényében.
Tulajdonképpen minden szereplő rögeszmés, csak más tekintetben. Legfeltűnőbben ez Chicknél jelenik meg. Chloé untatott, Nikolas semleges volt, Colinnel szimpatizáltam főként a koktélkészítő kis találmánya miatt. A kedvencem Alise volt, aki a regény végére margaritai magasságokba emelkedett azzal, ahogyan próbálta megtorolni a szerelmét megőrjítő Partre-vadászatot könyvárusokon, és magán az írón.
Nagyon merészek a képek, a szoba összezsugorodása, Chloé betegsége, és minden olyan magától értetődő, hogy fel sem tűnik, milyen feje tetejére állított világban járunk.
Vajon ez a mi világunk? Nos, meglehet.
Az emberek nem változnak meg. A dolgok változnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése