Eric Berne: Emberi játszmák

Azt kell mondjam, mást vártam ettől a könyvtől.

Nem állítom, hogy rossz, mert nagyon érdekesek a megállapításai helyenként. Inkább az igazság fáj, amire rávezet. Hogy mind játszmákat játszunk, gusztustalan indítékokkal és hátsó szándékokkal. Még a betegségeinkből is hasznot akarunk húzni, és egymást licitáljuk túl a pletykákkal, a becsmérléssel.

Egy Albert Einstein Bizottság szám részlete jut eszembe róla: "köpni kell, pfuj!"

 De maga a könyv hasznos és jó áttekintés, a pszichológia iránt elkötelezetten érdeklődőknek ajánlom.

(…) nincs kellemetlenebb dolog, mint az érintkezésben támadt folytonossági hiány, a néma, strukturálatlan időtartam, amikor a jelenlevők egyike sem tud értelmesebbet kiizzadni, mint effélét: „Ugye, milyen függőlegesek ma a falak?”

Sylvia Plath: Az üvegbura

Ajánlás miatt kezdtem el olvasni, és sokan figyelmeztettek, hogy nagyon depresszív írás. Ah, ugyan már...

Azt hiszem, életem eddigi legnagyobb könyvélményei közé sorolhatom Az üvegburát. Plath élettörténetének ismeretében a mű még megrázóbb színezetet kap, de önmagában is fojtogatóan életszagú halálszagú, sűrű levegőjű, nyomott hangulatú. Magyarul: tökéletes táptalaj egy depresszióba süppedt fiatal lány történetéhez. 

Esthernek nagyon boldognak kéne lennie: egy hónapra New Yorkba mehet, hogy egy neves divatlapnál dolgozzon. Izgatottan várja, hogy megismerje a csillogás városát, de valahogy csak a mocsok talál rá. Míg egyik divatbemutatóról a másikra vergődik, cseppet sem érzi magát szerencsésnek. Nem olyan könnyen kielégíthetőek igényei, mint társnőinek, akiket néhány csinos ruha mérhetetlenül boldoggá tesz.

Hazatérve az üresség csak tovább nő Estherben. Minden terve kicsúszik kezei közül, nem tud, nem akar se írni, se olvasni. Képtelen aludni és enni. Mindenáron meg akar szabadulni a létezés béklyóitól, de teste nem engedelmeskedik. 

Az emberek látják, hogy segítségre van szüksége, csak azt nem tudják, mifélére. Megértő nőkre lenne szüksége, kap helyettük szakbarbár, érzéketlen férfiakat. Helyenként már úgy éreztem, hogy a legtisztességesebb lépés Esther anyjától az lett volna, ha hagyja meghalni lányát. De ő csak tovább kínozta a rákényszerített élettel. A sok jóakaró baklövéseiből végül mégis kisült valami: Nolan doktornő kezei között Esther lassú javulásnak indult, és újra beléphetett az élet kapuján.

Az őrült mindent kimondhat, neki szabad, szokták mondani. Nos, miután az ember olvasta a beteg Esther őszinte, borzalmas gondolatait, kétségesnek érzi az élet értelmét. Nem csak Esther életéét, hanem a sajátjáét is ezen a világon.

Páratlan, megrendítő, csodálatos. 

[...] életemben először éreztem magam iszonyatosan tökéletlennek. És ami a legrosszabb az egészben: mindig is ilyen tökéletlen voltam, csak még soha nem töprengtem el a dolgon. 

Babits Mihály: A gólyakalifa

Egy régebbi ajánlás hatására kezdtem bele A gólyakalifa olvasásába. Rövid, "könnyű" olvasmányra számítottam. Néhány oldal után rá kellett jönnöm, hogy ez most nem lesz piskóta. Babits versei mindig is magukkal ragadtak, és ez a mű abszolúte babitsos, a maga különös világával.

Tábory Elemér élete látszólag az elkényeztetett úrfiké: családja szeretettel öleli körül, iskolájában elismert, a lányok szeretik helyes arcát, mindenben sikeres. Ám a történetnek van egy kevésbé kedélyes oldala is: éjszakánként azt álmodja, hogy egy szökött, nincstelen, tanulatlan, elállatiasodott inas, akinek életkörülményei napról napra rosszabbá válnak. Csak álmodja?! Nem egészen úgy fest. Elemér személyisége napról napra egyre jobban egybemosódik az álombeli inaséval. Mikor egyiküknek éjszakája, a másiknak nappala van. Mikor az egyik elgyötört, a másikat sem hagyja nyugodni. 

A személyiség ilyen mértékű szétesése csakis tragikus kimenetelű lehet. Vagy egy romantikus megoldással itt is mindent helyrehoz a Nő?

Nem árulnám el. Borzongjatok Elemérrel, Elemérért. 

Megéri. 

Ó, hogy az ember a legnagyobb ellenségét önmagában hordja! Micsoda minden testi méreg a lelki méreghez, amely engem bénít?