A Gyógyír északi szélre folytatása
Kicsit gyengén indult, és megijesztett: most szépen elszúrom magamnak a Gyógyír északi szélre különleges hangulatát, amit már régen tapasztaltam egy könyv olvasása közben. Attól is tartottam, hogy ha Emmi és Leo találkoznak végre egymással, megszűnik a varázs. Nem is az ő számukra, hanem számomra. De ez sem következett be.
Ha a szöveg felett lebegünk, akkor talán közhelygyűjteménynek látszik az egész. Ha sosem voltunk még totálisan elveszve a saját életünkben, akkor talán feleslegesen túllihegett, rétestésztaként nyújtott történetként aposztrofáljuk ezt a könyvet.
Még az én fejemben is megfordult néha, hogy mennyire élettelen ez az egész. Ott ül két ember, ki-ki a maga számítógépe előtt, egymástól nem olyan távol, hogy az gátolhatná őket a találkozásban, és lamentálnak. Körbejárják a másik minden szavát, találgatják, hogy mi miért
van, és nem veszik észre az adódó, a tiszta megoldási lehetőségeket…
Várjunk csak…! Hm, ez egész életszerűen hangzik, nem?
Mit csinálunk mi – mit csinálok én? Ezer mellékutcába betévedünk – betévedek , mielőtt felfognánk – felfognám, hogy az egyenes út a legrövidebb és legésszerűbb. Áltatjuk magunkat – áltatom magamat, hogy majd valami fensőbb hatalom dönt a dolgunkban – a dolgomban, és nekünk – nekem csak várnunk – várnom kell a végkifejletre.
Örülök, hogy elolvastam. Örülök, hogy egymás után, szinte szünet nélkül olvastam el mind a kettőt. Több volt, mint aminek első pillantásra látszott. De tudjátok mit? Bármilyen is volt, jólesett a lelkemnek, hogy elolvastam. Adott egy aprócska reménysugarat…
Csak a legjobbat akartam neked. Sajnos nem jutott eszembe, hogy én magam lehetnék a legjobb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése