Attól eltekintve, hogy igazán egyik szereplővel sem tudtam azonosulni* – sőt, a legtöbbtől undorodtam –, igazán jó kis írás volt. A könyv végén van egy (meg persze a neten ezer) kép Miklya Annáról, és óhatatlanul az jutott az eszembe, mikor erre rápillantottam, hogy most komolyan ez a lány írta le EZT a történetet?. Merész volt, amit értékelek, de kicsit sok, abszurd módon sok, amit viszont nem. Jó, persze, nagy kontrasztokat akart, de éppen emiatt lett megfoghatatlan az egész. Túl sokat akart ebbe a 172 oldalba belepréselni. Én csak azt üzenném neki, hogy a kevesebb talán több, és hogy akarok még olvasni tőle. Erre igyekszem a közeljövőben sort keríteni.
Néha úgy éreztem, egy nagy üres forma vagyok, egy üres zsák, amiben nincs más, csak ő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése