Tudom, nem olyan a legtöbb asszony, mint én, hanem mindent eltű rő en simulékony. S néha magam is sóvárogtam rá, bár-csak ilyen lennék! De nem értik a férfiak!, nem értik (és Magának is jópár év kellett, míg kezdte már felfogni), hogy ő k maguk vágják el a legbelülr ől kihajtó érzelmeim növését! Azzal, hogy nap mint nap sürgetve, haszonlesve várják: Lehet-e már learatni engem. Másnap meg ismét. Boruljak virágba, forduljak term őre, sebesen és tüstént. Mért gondolják, hogy a mondott id őben, ha akarom, ha nem, muszáj kasza alá dő lnöm? De ha én nem haszonnövény, hanem vadvirág vagyok!
/Jadviga saját magáról/
Veszedelmes egy nő ! Ijeszt ően kiismerhetetlen, s életveszélyesen képes kiterjeszteni hatalmát. S még ha fölforrósodik is, legbelül jéghideg. Szerelmi úrnő szeret csak lenni (avagy ha néha akarna is mássá változni, nem tud), szenvedélyének szolgáló cselédjévé válni pedig nem képes soha! És amint újra és újra hazatalál benne a rontás – akkor csak széttiprást, összeomlást, vért akar látni. Utána pedig bocsánatkérését a vérz őnek. S így majdan megenyhül, utóbb talán szelídség, szeretet és valami kifürkészhetetlen természet szenvedély is föltámadhat benne.
/Franci Jadvigáról/
Mert az a legkevesebb, amit mondhatok, hogy ha az egyik alak benne valóban a szerelem el ől elfutó nimfa – a másik épp a vele ellentétes alkatú, csábító szerelemistenn ő.
A harmadik véleményt Ondris írja a naplójába, és igen leegyszerűsítve, de összefoglalja Jadviga jellemét, legalábbis azon részét, amit ő felfoghat belőle.
Rendkívül érdekes ez a nő, de sehogy sem szeretnivaló. Hasonlít kicsit az Iszony Nellijéhez, ám vele sokkal nehezebb együttérzést tanúsítani számomra. Nelli Sanyijától én is borzongtam, undorodtam, de Ondrist szántam és sajnáltam. Bár eleinte sürgető vágya és türelmetlensége, erőszakossága miatt nem kedveltem, később, ahogy egyre reménytelenebbé vált feleségéhez fűződő szerelme, elnéztem neki mindent. Jadviga egyszerűen nem való egyetlen férfi társául sem. Vagy azért, mert lélekben Apácskáé, vagy csak egyszerűen így lett kódolva. Van benne valami Bovaryné is, de az ő szenvedélyeit – helyenként azok hiányát – nem tudtam megérteni. Haragudtam rá, amiért úgy kínozta Ondrist, és nem tudott vele őszinte lenni. Néhol érteni véltem a motivációját, de mindig összezavarodott a kép. Megalázták, fájt, de odasündörgött, sündörögtek hozzá, de megalázta ő is, aki így cselekedett. Pontosabban a férjét. Ha adott is, akkor sem magát adta, csak valami odavetett darabkát, hogy nesze drágám, rágódj rajta . Bármilyenek is a körülményei, én megvetem Jadvigát. Az a húzd meg-ereszd meg, amit játszott Ondrissal egyszerűen kegyetlenség. (pl.: 353. oldal)
Zavartak a „lábjegyzetek”, szerintem több volt belőlük a kelleténél, de érdekes volt ez a hármas naplóregény megoldás, ahol két generáció és három ember üzen, elemez, kesereg és remél. A stílusa tetszett, egyes leíró részek megpirongattak, néhol fel is szisszentem, hogy ez már majdnem sok, de Závada mindig megállt a határvonalon. Nem volt sem indokolatlan trágárság, sem öncélú szexualitás. Na jó, a fakanalas sztori nekem már kicsit fujj.
A tánc-zene-tenger hasonlat gyönyörű volt. (334. oldaltól) Ha más nem is ragadott volna meg ebben a történetben, az ilyen részekért terveznék még olvasni Závadától.
Mindketten tudjuk, drágám, mi az, amikor az ember úgy odaadja magát a boldogságnak, hogy szinte felolvad benne, és mi az, amikor erre képtelen, bárhogy is szeretné.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése