Már tegnap késő este befejeztem, de erre aludni kellett egyet.
Először is: szenzációsan jó volt! Azokkal a könyvekkel, amikre sokáig kell várnom, rendszerint nagy elvárásokat támasztok, így aztán sokszor csalódom bennük. Most nem így történt, még jobbat kaptam mint amit vártam.
A lét elviselhetetlen könnyűsége után azt hittem, hogy ennél jobbat nem olvashatok tőle, de ez nekem még annál is jobban tetszett. Valamivel könnyedebb, és mivel lazán egymáshoz kapcsolódó elbeszéléseket tartalmaz, tagoltabb. Nincs belefulladás a szövegbe, hogy te jó ég, mikor lesz már vége ennek a fejezetnek?!
Minden elbeszélése tetszett, de kiemelném: Hamis autóstopp, Az öreg halottak adják át a helyüket a fiatal halottaknak, Eduard és az Isten.
Találó a cím is: Nevetséges szerelmek. Tényleg nevetségesek és kicsinyesek tudunk lenni a szerelemben, belemegyünk mindenféle játszmákba, amelyekben vagy mi sérülünk, vagy mi sértünk vérig másokat. E közül a kettő közül valamelyiknek meg kell történnie, hogy ki tudjunk lépni belőlük. DE mégsem lehet kizárólag önfeledten kacagni a történeteken. Van valami szánnivaló, valami szomorúan emberi az egészben, ez leginkább a Szimpozium című elbeszélésben érzékelhető. Amiből mások tréfát űznek, amiatt valakinek fáj a szíve, és ki tudja, hová vezethet ez.
Ma nem működik valami jól a fogalmazókám, úgyhogy csak annyit írhatok még: ajánlom olvasásra, akár részletekben, akár egészében, mert igényes, érdekes, elgondolkodtató és szórakoztató egyben.
De ez csak így szokott lenni az életben: az ember azt hiszi, hogy egy bizonyos színdarabban egy bizonyos szerepet játszik, és nem is sejti, hogy a színpadon közben kicserélték a díszleteket .
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése