Albert Camus: Közöny

Meursault-t nem hatják meg azok a dolgok, amik hatással vannak másokra. Anyja temetésén nem sír, még a szerelemben is mondhatni közömbös.

Ő nem tartozik a minden lében kanál emberek közé. Akkor beszél, ha van mit mondania. Távol áll tőle minden érzelgősség. Marie, akit közvetlenül anyja halála után ismer meg behatóbban, talán épp ezért szeret belé. Marsault nem tiltakozik ugyan a ragaszkodás ellen, de képtelen viszonozni. Barátságai is furcsák. Mikor a tenyérbe mászó ismerőse kikiáltja, hogy ők mostantól cimborák, abba is csak beletörődik. A gyilkosságot sem baráti vonzalomból és revánsképp követi el. Csak az ital, a forróság, az élet, minden...

Szeretnék néha olyan közönyös lenni, mint ő.

Sebaj, hát akkor meghalok. Hamarább, mint mások, ez nyilvánvaló. De hiszen mindenki tudja, az élet nem éri meg, hogy végigéljük. Ha már egyszer meghalunk, világos, hogy nem fontos, mikor és miképpen kell meghalnunk.

Sylvia Plath: Az üvegbura

Ajánlás miatt kezdtem el olvasni, és sokan figyelmeztettek, hogy nagyon depresszív írás. Ah, ugyan már...

Azt hiszem, életem eddigi legnagyobb könyvélményei közé sorolhatom Az üvegburát. Plath élettörténetének ismeretében a mű még megrázóbb színezetet kap, de önmagában is fojtogatóan életszagú halálszagú, sűrű levegőjű, nyomott hangulatú. Magyarul: tökéletes táptalaj egy depresszióba süppedt fiatal lány történetéhez. 

Esthernek nagyon boldognak kéne lennie: egy hónapra New Yorkba mehet, hogy egy neves divatlapnál dolgozzon. Izgatottan várja, hogy megismerje a csillogás városát, de valahogy csak a mocsok talál rá. Míg egyik divatbemutatóról a másikra vergődik, cseppet sem érzi magát szerencsésnek. Nem olyan könnyen kielégíthetőek igényei, mint társnőinek, akiket néhány csinos ruha mérhetetlenül boldoggá tesz.

Hazatérve az üresség csak tovább nő Estherben. Minden terve kicsúszik kezei közül, nem tud, nem akar se írni, se olvasni. Képtelen aludni és enni. Mindenáron meg akar szabadulni a létezés béklyóitól, de teste nem engedelmeskedik. 

Az emberek látják, hogy segítségre van szüksége, csak azt nem tudják, mifélére. Megértő nőkre lenne szüksége, kap helyettük szakbarbár, érzéketlen férfiakat. Helyenként már úgy éreztem, hogy a legtisztességesebb lépés Esther anyjától az lett volna, ha hagyja meghalni lányát. De ő csak tovább kínozta a rákényszerített élettel. A sok jóakaró baklövéseiből végül mégis kisült valami: Nolan doktornő kezei között Esther lassú javulásnak indult, és újra beléphetett az élet kapuján.

Az őrült mindent kimondhat, neki szabad, szokták mondani. Nos, miután az ember olvasta a beteg Esther őszinte, borzalmas gondolatait, kétségesnek érzi az élet értelmét. Nem csak Esther életéét, hanem a sajátjáét is ezen a világon.

Páratlan, megrendítő, csodálatos. 

[...] életemben először éreztem magam iszonyatosan tökéletlennek. És ami a legrosszabb az egészben: mindig is ilyen tökéletlen voltam, csak még soha nem töprengtem el a dolgon. 

Szerb Antal: Utas és holdvilág

A cím kissé becsapós volt számomra: impresszionista jelleget véltem felfedezni benne, és valami kőrösizoltánosra vártam, persze alaptalanul. Talán csak ilyet kívánt a tudatalattim. Ennek ellenére nem volt negatív élmény a regény. Sőt. Meglepett, hogy magamra és másokra ismertem szereplőiben.

Mihály szegény a tipikus "nem nagy dolgokra hivatott ember". Olyan, amilyen rettegek lenni, és amilyen valószínűleg leszek/vagyok/voltam. Már a gyermekkori játékokban is csak asszisztál a szép, tragikus sorsra hivatott Éva és Tamás mellett. Mindig ő az áldozat. És még szeret is az lenni. Megházasodik, mert már illendő, de Erzsi nem ébreszt benne olyan mindent felemésztő szerelmet, mint amilyet Évának csak az emléke, halvány árnyéka kelt a szívében. Olaszországi nászútján ráébred, hogy nincs mit kezdenie életével, és tulajdonképpen semmit nem csinált még, amit igazán szeretne. Lelkesedése megvan, de tökéletesen ambíciótlan. Lehetne vonzó, erőt sugárzó férfi is, de valamiért nem megy, valami hiányzik. Kutatni kezdi régi barátait, és rádöbben, hogy mindegyikre nagy sorsot mértek ki: Ervin híres szerzetes lett, lemondott minden vágyáról, Tamás Éva segítségével végrehajtotta eszményi öngyilkosságát, Éva pedig nagy emberek szeretője, igazi végzet asszonya lett. Még elhagyott felesége, Erzsi előtt is kalandos viszonyok lehetősége tárul fel. Ő persze nem él ezekkel, kielégíti kisszerű élete, a takarékosság puritán örömei. Mihályban azonban él a vágy ezek után, mégis visszatartja magát. Öngyilkossági kísérlete is szánalmasan komikus véget ér: becsengetnek hozzá, és elviszik egy keresztelőre, hogy ő legyen a keresztapa. 

Nem tudhatom, minek szánta ezt a művet Szerb Antal, de remekül ábrázolta a felesleges ember alakját. Jól célzott ütés, egyenesen gyomorszájra. Köszönöm az emlékeztetőt!


[...] mindenki keresse a saját halálát.

Mihail Jurjevics Lermontov: Korunk hőse

Alapműnek gondoltam, ezért kezdtem el olvasni. Az eleje nagyon döcögött, már attól tartottam, hogy nem bírom elolvasni rövidsége ellenére. Aztán jöttek Pecsorin naplójegyzetei, és elkapott valami, amit utoljára az Anyeginnél éreztem...

Spleen. Ez a szó jellemzi leginkább korunk hősét. Nem lát semmilyen eszmét érdemesnek arra, hogy tartósan kövesse. Nem lát olyan asszonyt, aki megérdemli, hogy örökké hozzá láncolja magát. Nem talál olyan feladatot, melyben élethosszig örömét lelné. Ilyen Pecsorin. Mindezek mellett mégis van szíve, kíváncsi és intelligens ember, ha látszólag hidegen hagyja is, mint játszik másokkal. Rövid, és a nehéz kezdet után olvastatja magát. Négy és fél pont. 

Aki téged szeretett, nem tud többé bizonyos lenézés nélkül nézni a többi férfira, nem azért, mintha te különb lettél volna náluk – ó, nem – de van a természetedben valami különös, ami csak a tied, valami büszke és titokzatos vonás; a hangodban, bármit is szólsz, van valami legyőzhetetlen erő; senki sem akarja, hogy olyan állhatatosan szeressék; senkiben sem olyan vonzó a rossz, mint benned; senkinek a tekintete nem ígér annyi üdvösséget, mint a tied; senki sem tudja jó tulajdonságait jobban kamatoztatni, mint te, és senki sem lehet olyan szerencsétlen, mint te, mert senki sem igyekszik annyira meggyőzni magát az ellenkezőjéről.