Azt hiszem, életem eddigi legnagyobb könyvélményei közé sorolhatom Az üvegburát. Plath élettörténetének ismeretében a mű még megrázóbb színezetet kap, de önmagában is fojtogatóan életszagú halálszagú, sűrű levegőjű, nyomott hangulatú. Magyarul: tökéletes táptalaj egy depresszióba süppedt fiatal lány történetéhez.
Esthernek nagyon boldognak kéne lennie: egy hónapra New Yorkba mehet, hogy egy neves divatlapnál dolgozzon. Izgatottan várja, hogy megismerje a csillogás városát, de valahogy csak a mocsok talál rá. Míg egyik divatbemutatóról a másikra vergődik, cseppet sem érzi magát szerencsésnek. Nem olyan könnyen kielégíthetőek igényei, mint társnőinek, akiket néhány csinos ruha mérhetetlenül boldoggá tesz.
Hazatérve az üresség csak tovább nő Estherben. Minden terve kicsúszik kezei közül, nem tud, nem akar se írni, se olvasni. Képtelen aludni és enni. Mindenáron meg akar szabadulni a létezés béklyóitól, de teste nem engedelmeskedik.
Az emberek látják, hogy segítségre van szüksége, csak azt nem tudják, mifélére. Megértő nőkre lenne szüksége, kap helyettük szakbarbár, érzéketlen férfiakat. Helyenként már úgy éreztem, hogy a legtisztességesebb lépés Esther anyjától az lett volna, ha hagyja meghalni lányát. De ő csak tovább kínozta a rákényszerített élettel. A sok jóakaró baklövéseiből végül mégis kisült valami: Nolan doktornő kezei között Esther lassú javulásnak indult, és újra beléphetett az élet kapuján.
Az őrült mindent kimondhat, neki szabad, szokták mondani. Nos, miután az ember olvasta a beteg Esther őszinte, borzalmas gondolatait, kétségesnek érzi az élet értelmét. Nem csak Esther életéét, hanem a sajátjáét is ezen a világon.
Páratlan, megrendítő, csodálatos.
[...] életemben először éreztem magam iszonyatosan tökéletlennek. És ami a legrosszabb az egészben: mindig is ilyen tökéletlen voltam, csak még soha nem töprengtem el a dolgon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése