És igen! Mióta tervezem már, hogy elolvasom ezt a regényt, és milyen sokan ajánlották! Egy hétvégén olvastam el, talán az első idei tavaszi hétvégén. Tökéletesen lehangolt. Nem mintha nem azt kaptam volna, amit vártam... mert többet kaptam, százszor többet.
Winston Smith (a számomra eleinte rémesen szimpatikus figura) gondolatbűnt követ el már azzal is, hogy kételyei támadnak Nagy Testvérrel és az Angszoc létjogosultságával kapcsolatban. Mikor megismeri a szerelmet (melyet a rendszer oly' gondosan próbál elzárni az emberek elől) Julia révén, igazi lázadóvá változik. Goldstein könyvét olvasva már azt hiszi, hogy csatlakozott is az ellenálláshoz, és... te jó ég, hiszen én is azt hittem.
Ezért üt akkorát ez a regény. Mert mindenki hiszi, hogy ebből még kisülhet valami jó. Hogy létezik a földalatti ellenállás, hogy a szerelemnek nem kell elpusztulnia, hogy van, amit nem lehet kiirtani az emberből. Mindig ott lebeg a remény, és végül... Paff. Nem olvastam még soha lehangolóbbat. Olyan tudatosan építi le a reményeket az olvasóban Orwell, ahogy Nagy Testvér irányítja Óceániát. Még most is sírni lenne kedvem, ha rágondolok. Eladtál és én eladtalak. Feldolgozhatatlan.
Nem számít, hogy mit mondunk vagy cselekszünk; csak az érzések számítanak. Ha el tudnák érni azt, hogy megszűnjek szeretni magát... az lenne az igazi árulás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése