Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó

Az alapötlet (regényt írni az olvasó bevonásával) öt nagy csillag. A megvalósítással voltak problémáim. Azaz inkább magukkal a történetekkel. Az Olvasó és Olvasónő jobban érdekeltek, mint a közbevetett kis sztorik. Nagy volt a kísértés, hogy néhányat csak átlapozzak, de végül ellenálltam. A mű végén túl gyorsan futottak össze a szálak, sűrűnek tűnt, és kapkodónak, azonban még így is szórakoztatott és lekötött Calvino regényes játéka, játékos regénye.

Lemondani a dolgokról könnyebb, mint hinné az ember: csak el kell kezdeni. Ha egyszer sikerült lemondanod valamiről, amit fontosnak tartottál, rájössz, hogy valami másnak a hiányát is könnyűszerrel elviseled, aztán még sok minden egyébnek.

Mauro Covacich: Ellenszerelem

Ez a könyv nagyon meglepett. Minden oldala egy rácsodálkozás, megdöbbenés. Telitalálat, a borítótól kezdve a jellemábrázolásokig. Pontos, különleges, elgondolkodtató.

 Covacich (tudtommal ez az első műve!) remekül felépítette ezt a történetet. Sergio egyszerre szerethető, gusztustalan, és együttérzést ébresztő. Ester már nem volt ennyire meggyőző alak, valami különös diszharmóniát éreztem a személyiségében.

Maga az ellenszerelem természetének boncolgatása is érdekes. Ha valamit nagyon szeretünk, de reménytelenül (akár a magunk hibájából, akár csak mert így hozta az élet), akkor elvakulttá leszünk. Minden szerelem lehet ellenszerelem is: valakiért és valaki ellen való. Azzal, hogy valakit szeretünk, egy harmadikat zárunk ki a körből, aki talán sóvárog és vágyakozik csendben, talán lép, drasztikusan. Nem lehet tudni. Angela visszavonult a maga ellenszerelmével, Sergio a tettek mezejére lépett. Fordítva is lehetett volna. Az ellenszerelemben nincs logika.

Covacich művében van. Remek, igazán, csak ámulni tudok, hogy ponyvát vártam, és ezt csapta az arcomba. Bumm!

Megfigyelted, hogy hányszor mondják ezt neked: semmi gond? Én szinte mást se hallok. Semmi gond, hölgyem. Így aztán én is eltanultam. Nem tudsz eljönni? Semmi gond. Nincs nálad óvszer? Semmi gond. Nem is akarod? Semmi gond. Szeretnéd, ha inkább az ablakra rajzolgatnánk? Semmi gond. Szeretnél valaki más lenni? Semmi gond. Ha nem köpök az arcodba, nem áll fel? Semmi gond. És így tovább. Olyan vastagon kenegetjük magunkat a No Problem vazelinnal, hogy észre se vesszük, ha átrobog rajtunk az élet.

Umberto Eco: A rózsa neve

Történelmi regény. Ajjaj. Jönnek az évszámok meg a hitelesítő dokumentumok.  Nem. Umberto Eco jóval felülmúlta az elvárásaimat. 

Történelmi krimi. Szép kis kombináció! Sosem tudott lázba hozni a nyomozás, a kutakodás, az akció a regényekben. Sokkal jobban szeretem az olyan történeteket, ahol az emberek lelkében zajlik nagy változás. A rózsa neve sikeresen ötvözni tudta ezt a két dolgot, mégpedig úgy, hogy még élvezetessé is tette számomra az olvasást, a titokra pedig csak a regény legvégén derült fény.

Való-e mindenki kezébe a tudás? Mi mindenre lehet felhasználni egy könyvet? Ront-e, vagy inkább javít az információ az embereken? Van-e káros tudomány, vagy minden ismeretközlés szükségszerűen hasznos, mert kinyitja az emberek tudatát? 

Vilmos és Adso, fiatal írnoka egy apátság sötét titkait kutatják. Kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik, és mindenki hazudik valamiről. Valahogy egy szereplőt sem lehet igazán kedvelni, de mindegyiket meg lehet érteni. 

Moly.hu-s értékelésem:

Húha.
Először is: nem szeretem túlzottan a történelmi témájú könyveket. Főként azért, mert a szerzők sokszor elvesznek a történelmi tényekben, adatokban, megfeledkezve a „meséről”, az olvasó gyermeki lelkéről, ami azért mindig valamiféle történetet, érdekességet, személyes üzenetet vár, legyen 5 vagy 85 éves.
Umberto Eco egészen jól egyensúlyozik. Korhű, de nem érződik rajta az erőltetett dokumentarizmus, a „hitelesítsünk mindent három évszámmal”-kényszer. Szerteágazó cselekmény, és a sok kis szál végül egy nagy szálba fut össze. Érdekes jellemek, kidolgozott karakterek. A megértés bizonyos műveltségi, tájékozottsági szintet igényel, de a jegyzetek megkönnyítik az értelmezést.
A mínusz fél csillag nem Umberto Econak szól, hanem a kornak, amiről ír. Az egyháznak. A nők megítélésének. Jorgének. Bennonak. Adsónak, aki úgy beszél a szerelemről, mint egy ocsmány betegségről. A tudás kisajátításának, és a nevetés tiltásának. A kétszínű szerzeteseknek. Az inkvizítoroknak. Minden képmutatásnak.

Élmény volt olvasni, szívből ajánlom.

És még egyszer, utoljára, odakiáltotta neki valaki: – De hát mi a csodáért akarsz te meghalni? –, ő pedig így felelt: – A bennem lakozó igazságért, mert arról csak a halállal lehet tanúságot tenni.