Bíró Kriszta: Jozefa

Jajjj, hogy ez mennyire tündéri! :))

*

Bíró Kriszta már ezután a 158 oldal után is a kedvencek közé került. A három történet közül egyik sem vidám, mégis bájos humorral és remek elbeszélői technikával élvezetessé teszi az olvasásukat. A három írásból kettőn el is sírtam magam, a címadó iromány annyira nem érintett meg. 

Próbálom magamnak is megfogalmazni, hogy mi volt annyira különleges a könyvben, és minduntalan az elbeszélés módjára ugrálnak vissza a gondolataim. Bíró Kriszta mesél. Úgy, mint régen apukám, vagy nagyapám. Ezen a mesélő hangon mond el olyan mindennapi tragédiákat, asszonysorsokat, beteljesületlen, reménytelen, vagy éppen beteljesült és reménytelen (biza', ilyen is van ám) szerelmekről beszél úgy, ahogyan azt sosem tudtam volna elképzelni korábban. A mesélő hangvétel, a „ment-mendegélt” jelleg semmit sem von le az írások értékéből, sőt. És nem didaktív, inkább elfogadó, néhol beletörődő. Ez van, elveszítjük, akit szeretünk, nem lehet a miénk, amiért bármit odaadnánk, és minden egészen máshogy sül el, mint ahogy vártuk volna. És mégis: lehet fütyülni, lehet nevetni, meg persze sírni is, azonban a lényeg: nem mindig a jó győz, de a mesének a tragédiák után is lehet, van folytatása.

* csak és kizárólag azért választottam ezt a képet, mert annyira cuki :) önmagában, saját érdemeiért tartom nagyra Bíró Krisztát!

(…) szükségtelen és veszedelmes többet látni egy férfiban, mint amennyi benne van. 

B. Radó Lili: Ketten a tükör előtt

Az elején kételkedtem benne, hogy érdemes-e elolvasni ezt a verseskötetet, aztán végül nem bántam meg. 

Nagyon vegyes a színvonal, van pár harmatgyenge, és néhány kifejezetten jó vers, de a gyengébbek lehúzzák...

Nem kiemelkedő költőnő, de vannak figyelemre méltó gondolatai, sajnos ebben a kötetben ezekből volt kevesebb.

Emlékszel?

Emlékszel még a napra, amikor

először hajoltál tükrödhöz közel,

hogy jobban lásd rémült szemed alatt

a szarkalábakat?

Emlékszel még az estére, amelyen

először fordult mellőled a párod

sétaközben idegen nő után?

Emlékszel az autóra, melyben ültél?

Előtted egy fiú meg egy leány,

s míg átsuhantak a Via Appián

egy csók csendben megült a leány hajában.

Te már ezentúl mindig harmadik vagy.

Te már ezentúl mindig hátul ülsz.

Te már nem látod kettesben a tengert.

Nem fáj, hogy az élet így félretolt?

Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

Ezt a könyvet először olvasni kezdtem, aztán áttértem a hangoskönyv verzióra, ami nem tartalmazza a teljes szöveget, csak kiemelt részleteit, és e mellé még itt-ott beleolvasgattam. 

Nos, ilyet még nem láttam, az biztos. És ezt több értelemben is állíthatom. Írást, ami hasonlít ehhez, még nem pipáltam, és olyat sem, hogy olvasva tíz oldalanként majd' belefulladjak valamibe, hallgatva pedig tetsszen, szórakoztasson. Szerintem az egész szöveget szívesebben végighallgatnám, minthogy a felét elolvassam. Nem tudom, hogy Esterházy hangja teszi-e hozzá a többletet, de nem hinném: sem a hangja, sem az, ahogyan mondja a szöveget, nem hasonlítható például A nyugalom szövegének Fekete Ernő-féle interpretációjához. 

Mégis érvényesül (nálam) a több kevesebb elve, a hallgatható verzió ötös, az általam olvasott első x oldal ketteske. Ez engem is meglep, nem győzöm hangsúlyozni.

Aztán: míg olvastam, jegyzetelgettem, csak ami az eszembe jutott. Ilyeneket: 

– műveltségmérce 

– túltúltúl sok

Volt több is, csak elveszítettem a cetlit.

LUSTÁKNAK ZANZÁSÍTVA: 

Hallgatni jó volt, olvasni nem.

Ami szép, az erkölcsös is, kurjantotta, és ment volna a szépség után.

Thomas Mann: Halál Velencében

Az első fele vontatott és unalmas volt számomra, áradó, dagályos leírások, mindenből túl sok. Még arra is gondoltam, hogy félbehagyom. Aschenbach személye nem ragadott meg, azt pedig, ahogyan a fiút leírta, nehéz volt olvasni. Mit szépítsem: undort ébresztett bennem. 

Persze: az elemzések, tanulmányok többsége is azt mondja, hogy nem a vonzalom tárgya itt a lényeg, hanem az eszmény, művészet, ésatöbbi. Én mégsem tudtam szabadulni a kellemetlen érzéseimtől. 

Aztán az írás háromnegyede körül, mikor mindenki menekülni kezd Velencéből, hirtelen jobb lett a történet. 

aki magánkívül van, semmit sem utál jobban, mint hogy visszatérjen önmagába

Itt felkaptam a fejem. Itt történt valami fordulat. Ezt ismerem. Ezt nagyon ismerem, és a reménytelenséget is, az önvádat, a bűnösséget, azt, hogy az ember már-már undorodik magától, és arra gondol, hogy ha ezt mások tudnák… és mégsem képes abbahagyni, mert valami nála sokkal erősebb húzza, vonszolja tovább. Innentől már gördültek a sorok, és rettentően szántam Aschenbachot, amiért belekeveredett ebbe a csiki-csuki játszmába.

És most, hogy befejeztem az olvasást, elgondolkodtam rajta, hogy nem azért ébredtek-e bennem olyan erős ellenérzések, mert valahol legbelül már az elején tudtam, hogy ez engem is (meg)érint majd.

Mert a szenvedély éppúgy nem tud a mindennapi biztos rendhez és jóléthez igazodni, mint a bűn, és kapóra jön neki a polgári szabályosság minden meglazulása, a világ minden zavara és megrázkódása, mert határozatlanul arra számít, hogy hasznot húzhat belőle.

Radnóti Miklós: Erőltetett menet

Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő, 

s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt, 

mind tudtam én. De mondd, a mű, – az megmaradt?

/S majd így tűnődöm…?, részlet/

Igen, kedves Miklós. Megmaradt.

Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca

Szép, szép, de nem találja az utat hozzám.

Az élet vége még nagyon is élet. 

A test, a lélek minden kétes rejtelme benne 

nyüzsög. Aztán a gyász egyértelmű fehéret 

terít a rejtelemre, förtelemre…

*

Most látom csak: az abroszból, a tálból, 

a falból is az ő léte világol. 

Az ág lombja, az árny bolyha mögött: ő. 

Én elfogyok, s megint egy lesz a kettő.

Fodor Ákos: Jazz

Jó, most már nyugodt szívvel mondhatom, hogy elég haikut olvastam, nem az én stílusom.

Vannak persze jók is, de nem... ezzel nem próbálkozom tovább.

Gyűrű

mindenről te jutsz eszembe

rólad minden eszembe jut

minden rólad jut eszembe

mindenről eszembe jutsz

mindenről te jutsz eszembe

Mindennapi teszt-kérdés

Látod-e még azt,

amit nézel, vagy már csak

tudod: „ott” „az” „van”?

Egy szenvedély anatómiája

Gyere

közel, közelebb,

még közelebb, kérlek, még, még,

egészen közel, tapadóan-egészen!

– Én akarlak eltaszítani.

Spiró György: Koccanás

Golding és Crusoe uraknak üzenem, hogy már nem kell az embereket holmi szigetekre száműzni, a modern kor vívmányainak köszönhetően egy nagyméretű dugó is megteszi, ha az emberi viselkedést kell tanulmányozni szükséghelyzetben. 

Nos, az Ember először felméri az őt ért kárt, szentségel, másokat okol, esetleg pánikol. Ahogy múlik az idő, egyre idegesebb, türelmetlenebb. Aztán átlépi a holtpontot, viszonylag gyorsan lecsillapodik, rájön, hogyan kovácsolhat előnyt a hátrányból.

Nem kell félteni: a jég hátán is megél. Mindig akad valaki vagy valami, akiből, amiből hasznot lehet húzni. Az Ember megtalálja a kiskapukat, és ügyesen átbújik rajtuk. 

Egy-egy karakter több millió másikat jelképez. Vállalkozókból, Hajléktalanokból, Munkásokból, bugyuta szappanoperákat néző Kismamákból áll a világ, no és persze Nőkből és Férfiakból, olyanokból, mint akik itt láthatóak.

Több van ebben a Koccanásban, mint azt az ember elsőre gondolná. Nem csak fogyasztói társadalom kritikája ez. Röviden számomra ez a hiteltelenség tragikomédiája volt.

A nő nem bízhat a férfiben, a férfi sem a nőben, az eladó a vásárlóban, a vásárló az eladóban, senki sem a rendőrökben, a szektákban, a rádióban. Ember csalódik az emberben, és ezt szinte mint természetes állapotot fogjuk fel és fogadjuk el.

És amikor ilyeneket olvasunk, mint a Koccanás, rázzuk a fejünket, hogy én ugyan nem, de ha mégis, akkor meg a társadalom a hibás, meg hát ugye a szomszéd is lopja az áramot…

Mozgó koporsókba vagyunk zárva, a fél életünket ezekben töltjük, száguldunk, mint a veszett fene, azt se tudjuk, merre járunk, az nem is igazi látvány, amit menet közben nézünk, az egyáltalán nem is olyan a valóságban…Magánzárkák száguldoznak milliószámra… Néha összeütköznek, folyik a vér, aztán mintha mi sem történt volna…. Kimutatták, hogy Amerikában egy órát autóznak átlagban a munkahelyükre, hatvan mérföldet…Afrikában meg átlagban egy órát futnak, huszonkét kilométert. És arányosan ugyanannyiba kerül nekik az energia, amit felhasználnak hozzá…Ezt hívják fejlődésnek. 

László Noémi: Nonó

Kedves kis szavak, édes versikék, szépen csengenek. Közepesre értékelném, ha nem éreznék valami megmagyarázhatatlan szimpátiát a költőnő iránt.

Pokol ölel (a kínon túli Éden),

könnyel becéz, gyönyörrel megsebez;

keringünk tűznek-víznek bűvkörében:

az összeilleszt, elválaszt emez.

*

Csended táguló keret,

befogadja csendemet,

szerelmünkben egyre nő

alakot ölt az idő.

*

Tétova léptek tűnt zaja

még éjjelente hazajár,

az álom összecsuklana,

de önmagát se tudja már.

Örkény István: Pisti a vérzivatarban

Azt már tudjuk, hogy Örkény nem tud rosszat írni.

De hogy ennyire jót!

Részlet Sándor L. István elemzéséből:

Örkény István: Pisti a vérzivatarban című drámája a 20. század magyar történelmének sajátos áttekintését adja. Egyrészt a hétköznapi ember nézőpontjából láttatja - így határozottan deheroizálja - a történelmet. Ugyanakkor igyekszik kimozdítani a történelmi tudatba mélyen beágyazódott paneleket, közhelyeket, féligazságokat is. Legújabban a tatabányai Jászai Mari Színház mutatta be a darabot Pistipistipistipisti címmel. A címvariáns azt is jelzi, hogy olyan produkció született, amely a lassan klasszikussá váló dráma új szemléletű, hangsúlyozottan jelenkori olvasatát adja. A mûvet és az elõadást Sándor L. István elemzi.

"Közösségi élményeinkre épül ez a darab, olyan alaphelyzetekre, amelyek nemcsak velem, hanem mindenkivel megeshettek volna, akik együtt éltük meg ezeket az eseményeket, amelyeket most, utólag, már így hívunk: történelem"- mondta Örkény István a Pisti a vérzivatarban című új mûvérõl 1969-ben egy interjúban.Ugyanitt "kollektív önéletrajz"-nak nevezete a darabot, "vagy még szabatosabban: közös megrendüléseink egy groteszk életrajz ürügyén". Így Pisti, akinek "életrajzát" elmeséli a mû, nem egyetlen ember, hanem egy korszak (pontosabban egymást követő történelmi korszakok) emberi magatartásainak összegzése. (Ezért az 1979-es változatban nem is egy, hanem négy Pisti szerepel.)

Pisti "életrajza" Örkény nemzedékének tapasztalataiból áll össze, akik a 30-as években eszmélkedtek, az első megrendítõ élményeiket a második világháborúban szerezték, majd a Rákosi-korszakban kezdték el felnőtt életüket, hogy 56-ban, és az azt követõ konszolidáció éveiben megpróbáljanak újrakezdeni mindent. Ennek a nemzedéknek élethelyzeteit, emberi próbatételeit, magatartásválasztásait sűríti magába a darab, úgy, hogy összhatásában a huszadik századról beszéljen, pontosabban arról, hogy ezt a vérzivataros századot miképp lehetett Magyarországon megélni (vagy túlélni). Azaz Örkényt nem a történelem érdekli, hanem az abban élő ember, aki igazából egyszerûen csak élni szeretne, és valójában eszében sincs történelmet csinálni.

Ez a kisemberi nézőpont az, ami miatt nem a nemzeti sorstragédiák között (a Bánk bán és Az ember tragédiája mellett) emlegetik a Pisti a vérzivatarban -t, pedig ott lenne a helye, ha az irodalmi kánon bármit is befogadott volna abból, ami a 20. századi magyar drámában történt. A Pisti úgy nemzeti dráma, hogy nincs benne semmi patetikus és heroikus (amely nélkül a 19. századi nemzeti irodalom elképzelhetetlen lett volna). Ehelyett tele van furcsa ötletekkel, képtelen fordulatokkal, amelyek különös fénytörésben, szokatlan látószögből ábrázolják a 20. századi magyar történelem sokat idézett helyzeteit. Örkény olyan groteszk ötletek köré szervezi az egyes kor-képeket, amelyek a maguk abszurditásában mutatják meg azokat az eseményeket, amelyek - az idő múlásával - indulatmenetesen rögzülnek a történelmi emlékezetben, mintha természetes lenne, hogy ez és így történt a múlt században. Ezzel a Pisti a történelmi tudatba beágyazódó féligazságokat, tendenciózus közhelyeket kérdőjelezi meg. "Én bizony elfogultan, sõt indulattól fûtve próbálom hőseimet - s az õ révükön szülõhazámat is - megszabadítani a leegyszerûsített látásmód, a fekete-fehér szemlélet sugallta tévhitektõl és hamis ítéletektõl" - írta 1979-ben .

Faludy György: Őszi harmat után

Talán nem a legjobb korszakból válogatott versek kerültek most a kezembe. Nem arról van szó, hogy ezek rosszak, de számomra igen kevés közülük az átélhető. Nem voltam huzamosabb ideig külföldön, nem tudom átérezni a honvágyat, a hazatérés örömét, vagy éppen a búcsút idegen tájaktól. 

VISZONT:

Gyönyörűek a szavai, minden egyes rím, mint egy kedves meglepetés, úgy csücsül a sorok végén. Igazán szép, csak a lelkemet nem tudta megsimogatni.

Fülledt éjszaka (részlet)

kihunyt tüzek, multévi estebédek

füstjét elérni egyszerűbb, mint téged,

egy gombostüre mit az óceán

benyelt, könnyebben lelnék, mint reád.

Idő és űr és végtelen közöny

állott közénk. Most elfog az öröm

és felrugnám a házfalat.

Mert mégis megtaláltalak.

Rakovszky Zsuzsa: Hangok

Nagyon nehéz ezt értékelni, mert Rakovszkyt eddig prózaíróként ismertem (és szerettem) valamennyire, nem túl alaposan, és ebből kifolyólag nyilván a kedvencem sem volt.

. Most pedig ezek a versek… a kötet feléig szenvedés volt eljutni, de 10-15 oldalanként volt egy-egy reménykeltő vers, amiben felcsillant valami érdekes. Aztán a kötet utolsó harmadában csoda történt: remek versek jöttek egymás után, mit "jöttek", hasítottak! 

Több ilyen kellett volna, ellensúlyozni a kezdeti lagymatag írásokat.

Íme, egy kis ízelítő:

A hetedik év

Ez a zilált, zavaros szemű nő

ugyanaz lenne tényleg

mint az, aki a képen nevető

arcával az enyémhez

simul? Mi teszi ezt? Csak az idő?

Én már semmit sem értek.

Én megmondtam neki: „Nem érdekel,

anyádék hogyan éltek.

Hogy mi hogy élünk, azt mi döntjük el!”

Mindennel egyetértett.

Most napokig némán járkál le-fel,

mint egy sebzett kísértet.

Mintha egy ádáz idegen erő,

valami ismeretlen

holtak lelke rikoltozna elő

a szánkon – nem mi ketten…

Sótlan a leves, mondom, mire ő:

hogy én sosem szerettem.

Most mondd: ha már csak egymást öli két

ember, nem jobb, ha válik,

mint valami vétlen bűn örökét

hurcolni mindhalálig,

mikor a végső perc mécseseként

egy gyűlölt arc világlik?

Csak érteném, csak tudnám legalább,

hogy kezdődött, mi hozta

létre – a társadalom? a család?

Isten? hogy megpofoztak

négyévesen? – ezt a fekete lánc-

reakciót, a rosszat…

Olyan mindegy ugyan. A lavinát

elindíthatja bármi:

görögjön életek sorain át…

Hogy képzeltem: talán mi…?

Csúszik velünk is lejjebb a világ –

ki bír útjába állni?

Béka

Ott volt reggel a kert

végében, a lyukban – az este kotortam,

alagútnak, a földet átfúrni – hevert

szürkén, kocsonyásan a fűben, a porban.

Akár valami kő.

Hideg árnyba fakult hasa sárga-fehére.

S láttam a nyakán kanyarogni elő

valamit seszinű-ragadósan – a vére?

Tudtam, hogy drót, hogy akna,

puskák szegik el idefent a határt,

s nincs út, csakis így, lefelé, a szabadba:

csak szűk csövön és égő kövön át,

a túlnan lemerült fény

kék foltja felé törekedve – de éjjel

följött a lejáratot őrzeni szürkén,

holtan, puhacsontu parányi kezével…

Pedig még alig ástam!

Villog föl a porból az éles üveg.

Nyeli vagy köpi vissza a fényt a hibátlan

gömbhéjon a tócsa, a járda, a gyep.

Krasznahorkai László: Kegyelmi viszonyok

Ezt a könyvet senki sem ajánlotta nekem, a szerző nevét (ami szerintem gyönyörűen cseng) is csak néhány hónapja hallottam először – szégyellem is ezt a hiányosságot –, bár a Sátántangó címe már régebbről ismerős volt, de nem tudtam névhez kötni. 

Számomra új szerzőknél mindig valami rövidebbel kezdek, hogy ha esetleg nem tetszene, ne kelljen végigszenvednem 500 oldalt, na meg a hosszú könyveket amúgy sem szeretem, de ez most más téma.

A Kegyelmi viszonyok váratlanul jó volt, szavai pofon vágtak, és lehet, hogy mazochista vagyok, de én leginkább ezt várom egy könyvtől. 

Az első novella, az El Bogdanovichtól abban segített, hogy megízleljem Krasznahorkai stílusát, megszokjam a képeit. Szerintem rendkívül erős képi hatást ébreszt, bennem legalábbis filmszerűen jelentek meg az egyes történetek alakjai, és valamiért mindig fekete-fehérben. 

A második írás a Borbélykézen volt, ami engem emlékeztetett a Bűn és bűnhődés gyilkosságot leíró részére, csak annál sokkal de sokkal jobbnak találtam. 

A Herman, a vadőr és A mesterségnek vége ugyanabban a közegben játszódtak, és magvuk is megegyezett, de a nézőpontok különbözősége által egészen más rálátást nyerhet az olvasó a történtekre. Ez a kedvencem, mert a legkomolyabb dilemma elé állít: hogyan engedelmeskedjünk vagy ne engedelmeskedjünk lelkiismeretünk parancsának. Ebben talán hasonlít Az ötödik pecsétre, ami nagy kedvencem. 

A Csapdás Rozi megint ilyen kettős nézőpontot vetített elém, szintén zseniálisan megírva. 

A Hőség a kisember és a hatalom viszonyát mutatja be, illetve azt, milyen relatív a jó és a rossz oldalon állni. 

Az állomáskereső című történettel kapcsolatban az emberi jellem összetettségének rajza bontakozott ki előttem, és ez is nagy kedvenc témám, telitalálat. 

Az utolsó hajó szerintem remek zárás, borzongató és sötét.

Összességében elmondható a halálnovellákról, hogy az önazonosság kérdéskörét járják körbe, legalábbis az én olvasatomban. Egyes szereplők keresik önmagukat, mások megtagadni próbálják, megint mások félnek a személyiségük rejtett, sötét területeitől, és vannak, akikről már lekopott az öntudat, az én-tudat. Szerintem érdekes kérdés az is, hogyan viszonyulnak a Felsőbb Hatalomhoz, illetve már az is, mit tartanak annak.

Száz szónak is egy a vége: engem meggyőzött, hogy olvassak még tőle.

világosan látta, hogy így hamarosan megőrül, márpedig „a tébolyban nincsen semmiféle isten”

Alessandro Baricco: Selyem

Tetszett az író neve, és a cím is. A japán kultúra sosem tartozott az érdeklődési körömbe, de gondoltam, mit veszíthetek.

 Semmilyen volt. Csupa rossz irodalmi példa jutott róla az eszembe: Coelho áradó „bölcsességei”, Danielle Steel nyáltengere. Az alaptörténet jó, és főleg a csavar az utolsó oldalakon: hatásos. De a megírás semmilyen, unalmas. Csak átfolyt rajtam ez a könyv, és semmi nyomot nem hagyott. Már a főszereplő nevét sem tudnám megmondani.

Egyébként azok közé tartozott, akik életüknek tanúi szeretnek lenni, s helytelennek tartanak minden arra irányuló igyekezetet, hogy életüket éljék.

Rákos Sándor: Szegények vonulása

Megint ráakadtam a DIA felületén egy verseskötetre, számomra eddig ismeretlen szerzőtől.

Voltak erős pontjai, de több volt a gyenge. Se katarzis, se semmi, még libabőr sem. Helyenként viszont szörnyen buta rímek.

Nem hozta meg a kedvem a továbbiakhoz.

Röntgenkép

Röntgenképen láttam a koponyámat.

Olyan volt, mint bárki idegené.

Azóta mintha tömegsírban élnék.

S mégis bátrabban, mint eddigelé.

Ritkán szólal

Ritkán szólal bennem a világ

s ha szólal is, rekedten.

Futóbolondnak gondol, aki lát

borostásan, bekecsben.

Vállam közé húzom nyakamat,

félálomból ki-kileskelek –

torkom fölsebzik a lenyelt szavak

s fejemre gyűlnek, mint a fellegek.

Babits Mihály: Jónás könyve

Kétségkívül jobb az eredetinél.

Mi közöm nékem a világ bünéhez? 

Az én lelkem csak nyugodalmat éhez. 

Az Isten gondja és nem az enyém: 

senki bajáért nem felelek én. 

Hagyjatok itt megbujni a fenéken! 

Ha süllyedünk, jobb itt fulladni nékem. 

De ha kitesztek még valahol élve, 

tegyetek egy magányos erdőszélre, 

hol makkon tengjek és keserű meggyen 

békében, s az Isten is elfeledjen!

Bodor Ádám: Sinistra körzet

Mert itt olyan világot kellett megmutatni, amelyből mindenki a maga módján menekül: külföldre (Andrej vagy Géza Hutira), halálba (Béla Bundasian), magányba (Géza Kökény) vagy a lefokozott, animális létbe, hogy ami nem embernek való, azt ne kelljen emberi öntudattal elviselni.

(részlet a fülszövegből)

Szeretem az olyan írókat, akik képesek külön világo(ka)t teremteni. Azt még inkább, ha engem is be tudnak vonzani ebbe a világba. Ilyenkor töprengés nélkül elfogadom az adott világ logikáját, történéseit, a szereplők örömét, szomorúságát, jellemhibáit, esetleg jellemtelenségét is.

Bodor Ádám nagyon szépen ír. Nekem ez a könyv esti olvasmányom volt, mindig kilenc-tíz óra tájékában éreztem késztetést rá, hogy folytassam a történetet. És néhány mondat elolvasása után gond nélkül el tudtam merülni Dobrin City és a Sinistra körzet világában.

A Sinistra körzetről két másik, korábbi olvasmányom jut eszembe: a Szent Péter esernyője, és az 1984. Előbbi csak a történet első néhány oldalát olvasva, talán az esernyő és a vöröshajú férfi miatt. Utóbbi azonban végig. Egy élhetetlen világban való trükközés, a boldogulásra tett próbálkozások, a hitvány életkörülmények, a pocsék ételek és italok, a kegyetlen hatalom, akik ha azt mondják, most elmarad a járvány, akkor azt az embernek kötelessége elhinni.

Nem szívesen merültem el ebben a világban, de nem azért, mert nem jól volt lefestve, hanem mert rémisztően élethű volt, és bele sem merek gondolni, hogy ehhez hasonló közösségek működnek. Pedig biztosan működnek…

Nehéz olvasmány. A léleknek.

Azért csak négy csillag, mert valahogy nem ébredt bennem rokonszenv a szereplők iránt. Elvira Spiridont tudtam sajnálni, mikor Andrej magára hagyta, Andrejt viszont nem. Pláne, mikor Coca „gárdájához” társult, ha nem is lett belőle szürke gúnár, de a keze alá dolgozott. Hiányzott nekem valami halványan pozitív hős, aki megpróbál tenni valamit a szabadulásért, és nem csak a sajátjáért. Persze az elnyomó közeg nem termel ki önzetlen embereket (legalábbis itt nem). Mindenki menekül a süllyedő hajóról, de annyi ereje már nincs, hogy valaki mást is magával vigyen. Kiábrándító és szomorú volt, de szépen megírva. A vége nekem kissé kurta-furcsa volt. Szerintem fogok még olvasni Andrej Bodortól Bodor Ádámtól.

– Kezdetben hányni fogsz tőle, de aztán megszokod. 

– Biztos.

Kovács András Ferenc: Tengerész Henrik intelmei

Még régebben olvastam egy verset Kovács András Ferenctől, talán a Holmiban. Az rettentő jó volt, és a napokban eszembe jutott, hogy utána akartam én nézni ennek az úriembernek. 

Mi tagadás: csalódtam. A haikus könyv nyomottságát még betudtam annak, hogy a haikukkal van nekem bajom, nem a költővel. Félreértés ne essék, KAF nekem továbbra is szimpatikus férfiú, de azt hiszem inkább távolról csodálom ezentúl. 14 verset idéztem egészében vagy részleteiben molyon, azok után bólogattam, hogy ez el van találva, de semmi extra. Én pedig szeretem, ha van extra. 

Írjak már egy kis jót is: nagyon szeretem az antik verseléssel írt költeményeket, mindig irigy vagyok a szerzőikre, mert már többször is próbáltam, de sehogy sem tudom magamra erőltetni ezeket a versformákat, beleunok a sakkozásba, hogy ide egy olyan szó kéne, ami trochaikus lejtésű …. vannak olyan szerencsések, akiknek ez a fülében van, ehhez gratulálok a költőnek sok-sok szeretettel.



Lótuszevők

aszott szemük más partvidék lakása
más hangok rázzák horzsolják a gégét
a szájpadláson csukló szócsuszamlás
forgatja földek fázó törmelékét

ajakba vésett fogsorok feszülnek
a belső tenger tikkadt bődülése –
beszédemlék kitépett nyelvek íze
vágyak szabadság végső érvelése

napnak futása örvénylő delekben
túl már az első lelkesült lökésen
a lanyhuló láz hátországa arcuk
szivárgó térkép görcsös gézkötésen



Karácsonykor vad szárnycsattogás

Hiába már, a mennyből nem jön angyal,
nem hirdet semmit, még pontos időt sem,
s ha kiált is, csak ugratni akar,
talán azért, mert sose hittünk benne.
Így maradunk hát jól egymásba zártan,
megakadt, felfüggesztett mozdulatokkal,
mintha a fa alatt keresnénk valamit…
Az énekbe megint belesír anyám,
a karácsonyt a kötényébe törli,
a padló fölé emelkedik s kérlel,
hogy rugaszkodjam mellé egy kicsit.
Apám duzzog, én meg tamáskodom,
de ő lebeg s korhol szerelmesen…
Az életembe majdnem belehalt.
Az életébe majdnem belehaltam.
Peres felek és egyformák vagyunk,
s én lendülnék, de túl dühös vagyok.
Hirtelen mégis vad szárnycsattogás zúg!
Anyám, mi ez? Edénycsörömpölés?
Vagy énbennem a lelkiismeret
vergődik, mint egy fuldokló gyerek?!

Kovács András Ferenc: Időmadárkönyv

Ez sem győzött meg arról, hogy a haikukat szeretni lehet. (Fodor Ákos azért fél lépéssel előrébb jutott.) 

Nekem ez semmilyen, ez kevés, a színes képek ellenére színtelen. Nem kell nekem a haiku, ez volt az utolsó próbálkozásom vele. 

Szédület

Magunkra hajlunk:

sziklaperemről a fák

mély szakadékra.

*

Japán ősz

Ősz. Kamakura.

Fonnyadt levél tapad az

ős fakapura…

Örkény István: Tóték

Számomra Örkénytől „a” tragikomédia a Macskajáték, a Tótékat azonban már jóval hamarabb ismertem. Nem most olvastam először, mégis mindig egészen új élményt nyújt. 

Az ember tényleg nem tud mihez kezdeni. Nevetne egy mondaton, de a következő sort olvasva már elszontyolodik, aztán felfordul a gyomra, megundorodik a világtól… és aztán megint jön valami képtelenül nevettető, és így tovább. Örkény borotvaélen táncol, és zseniálisan csinálja. Nem véti el a lépést, mindig megkapaszkodik valamiben, és bámulatos egyensúlyt tart. Sem a magyar, sem a világirodalomban nem ismerek hozzá foghatót.

POSTÁS Megfojtottam. 

MARISKA Szűcs nénit? 

POSTÁS A kutyát… Őt kellett volna? 

MARISKA Jaj, dehogyis!

Milan Kundera: Nevetséges szerelmek

Már tegnap késő este befejeztem, de erre aludni kellett egyet. 

Először is: szenzációsan jó volt! Azokkal a könyvekkel, amikre sokáig kell várnom, rendszerint nagy elvárásokat támasztok, így aztán sokszor csalódom bennük. Most nem így történt, még jobbat kaptam mint amit vártam. 

A lét elviselhetetlen könnyűsége után azt hittem, hogy ennél jobbat nem olvashatok tőle, de ez nekem még annál is jobban tetszett. Valamivel könnyedebb, és mivel lazán egymáshoz kapcsolódó elbeszéléseket tartalmaz, tagoltabb. Nincs belefulladás a szövegbe, hogy te jó ég, mikor lesz már vége ennek a fejezetnek?! 

Minden elbeszélése tetszett, de kiemelném: Hamis autóstopp, Az öreg halottak adják át a helyüket a fiatal halottaknak, Eduard és az Isten. 

Találó a cím is: Nevetséges szerelmek. Tényleg nevetségesek és kicsinyesek tudunk lenni a szerelemben, belemegyünk mindenféle játszmákba, amelyekben vagy mi sérülünk, vagy mi sértünk vérig másokat. E közül a kettő közül valamelyiknek meg kell történnie, hogy ki tudjunk lépni belőlük. DE mégsem lehet kizárólag önfeledten kacagni a történeteken. Van valami szánnivaló, valami szomorúan emberi az egészben, ez leginkább a Szimpozium című elbeszélésben érzékelhető. Amiből mások tréfát űznek, amiatt valakinek fáj a szíve, és ki tudja, hová vezethet ez.

Ma nem működik valami jól a fogalmazókám, úgyhogy csak annyit írhatok még: ajánlom olvasásra, akár részletekben, akár egészében, mert igényes, érdekes, elgondolkodtató és szórakoztató egyben.

De ez csak így szokott lenni az életben: az ember azt hiszi, hogy egy bizonyos színdarabban egy bizonyos szerepet játszik, és nem is sejti, hogy a színpadon közben kicserélték a díszleteket .

Bella István: Igék és igák

Nehéz ezt értékelni. Ma hallottam életemben először Bella Istvánról, és mivel DIA tag volt, könnyen hozzájuthattam az írásaihoz. Véletlenszerűen választottam ki, hogy mit olvassak tőle. 

Tizenkét vers a kötetből igazán tetszett. Merész, és modern, találó képek, érdekes témák, jó megközelítések, az egyéni világlátás tanúi. Ha ebből a tizenkét írásból állna az egész, ötöst kapna. De ez sajnos nem így van. Rengeteg az olyan vers, amiben Bella kicsit túlkongta-zsongta-bongta magát, mintha a saját paródiája lenne. 

Igazán vegyes élmény, nem találkoztam még ilyen szélsőségesen hullámzó minőségű írásokat produkáló költővel. Azért nem bánom, hogy elolvastam.

Íme a pozitívumok közül néhány:

(L. Z.)

Akiért nem jön el a Göncöl,

sem Illés tüzes szekere,

az magát, mint begöngyölt

zászlót, maga viszi a földbe le,

elrejti, mert nem bízza másra,

mivel abban sem bízik,

aki világra hozta – anyjára,

apjára is gyanakodik,

így Ő, akin lánctalpas hantok

élveznek, fű paráználkodik,

a semmi rétjén talált kardot

visszadöfte markolatig,

mert hol a fény férgesebb a földnél,

jobb, ha a föld emészti meg

az emberfiát, mintha Ő ölné

meg az anyaföldszívet.

De előbb – vágóhídra-élet!

De előbb – a bárdot lélegezni.

A mozdony, láncon, csak arra tévedt,

ellökni magától, úgy szeretni.

Most föld zabálja és fény gyalázza.

S nem tudja: mindig lesz, aki

majd megcsókolni megtalálja,

és maga mellé fekteti.

Mégis

Lemállik rólam a lehet.

Szerelmeim elrongyolódnak.

Lassan meztelenebb leszek,

mint a hívogató holtak.

Mégis, magam el sem fedem,

hagyom, hogy a szívemig lásson,

aki akar, azt szégyellem

csupán: tűröm, hogy megbocsásson.

Vesztőhelyszáj. Bakóölek.

Minden szó egyéb és csak talmi.

Itt már meghalni se lehet.

Ebbe már bele se lehet halni.

Csak múlni, mállni, lassan elhullni,

levelesen, ahogy a zápor

laskáll, pereg, foltokban hullik

rozsdás ég horpadt bádogáról.

Az ég falára

A gaz, ami a sírjukon kékell,

az ég, ami sírjukból terem,

megtermi külön életével

ami még bennük végtelen.

Így tanulok én is halkulni,

leszek csönddel, éggel teli,

és nagyon, nagyon földöntúli,

és nagyon, nagyon emberi.

Esős, esteli szavak

Óráját fölhúzom este – társnak.

Szívdobogását hajnalig

hallhassam, mint annak a másnak,

aki már nem velem lakik,

ki szuszogását másnak adta,

fényei, ébredései

– mintha nem is kelne a nap ma –

nem nekem kezdenek fényleni.

Verítékzik vaséjt a reggel,

vasporizzadtság kiveri,

vakog az asszonyidőember,

s belőlem hullanak percei.

Estéll, esőz bennem a nemrég,

mesél, de szuszog, mostoha.

Úgy alszom el, mintha nem lennék.

S nem ébresztene csak – soha.

Fodor Ákos: Akupunktura

Találó a címe ennek a 125 haikuból álló gyűjteménynek. Valóban: kis tűszúrásokat érez az ember. Néha kicsit fájnak, de inkább (kellemesen) bizsergetnek. Mantraszerűek.

A véleményem röviden: "semmi szédítő magasság/mélység". Nem lesz kedvenc, attól azért távol áll. De egyáltalán nem rossz.

Axióma

A szeretésen

k í v ü l minden emberi

tett: romépítés.

Altató

minden veszteség

fájdalombacsomagolt

megkönnyebbülés

Szeretők

a világ egyik

fele róluk szól, a má-

sik róluk hallgat

Metaoptika

ha közelebb van:

élesebben látni, hogy

elérhetetlen.

Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

A fülszöveg nem keltette fel az érdeklődésem, a borító is olyan semleges volt, a cím meg pláne. De hát jövőre kötelező, csak el kéne olvasni. És akkor bang!

A regény eleje kocsmafilozofálgatásnak indul, és csak később derül fény arra, mennyivel komolyabb dolgokról van szó az elméletnél.

Ugyan ki tudná könnyedén eldönteni, hogy Tomoceuszkakatiti vagy Gyugyu akar lenni? 

Aprólékosan megrajzolt jellemek, hatalmas igazságok, kegyetlen tények, emberi gyarlóságok a négyzeten.

Ha Gyurica nem lett volna, Kovács lenne a kedvencem, de mind a négy férfiben van valami becsülnivaló.

A másik háromban az, hogy nem tették meg az utolsó lépést, Gyuricában meg az, hogy megtette. 

Nyilvánvaló, hogy miért.

Fordulatos, hatalmas könyv, joggal kötelező olvasmány. Új kedvenc.

Micsoda világ ez, ahol az ember azért nem lehet jó, mert élni akar!

Rendhagyó bejegyzés

Most az egyszer nem könyvélményről számolok be. Egy molyos játéknak szentelem ezt a néhány sort, amelyet Dorqa ismertetett meg velem:

Ez tulajdonképpen egy játék, aminek a szabályai a következők:
1. Mondj el 11 dolgot magadról.
2. Válaszolj arra a 11 kérdésre, amit a díjátadótól kaptál.
3. Készíts egy 11 kérdésből álló listát.
4. Jelölj meg 11 embert, akik (remélhetőleg) válaszolni fognak az általad feltett kérdésekre.
5. Nincs visszaadás/visszajelölés.


11 dolog rólam:

- kiskoromban a Hófehérke és a hét törpe nézése közben mindig a gonosz mostohának drukkoltam, mert úgy gondoltam, hogy szebb Hófehérkénél, és sajnáltam, amiért a tükör szerint már nem ő a legszebb kerek e világon
- nagyon szeretem a macskákat, volt, hogy egyszerre 13 cica szerencsés (?) tulajdonosa lehettem, néhánnyal együtt is aludtam
- verseket és novellákat írok, néhányat közülük már publikáltam is, de a regényírásba mindig beletörik a bicskám
- mielőtt kollégiumba kerültem, mondhatni rendmániás voltam: még a hűtőben is párhuzamosan helyeztem egymás mellé a felvágottakat, a ruháimat színek szerint csoportosítottam, stb... ez különös módon megszűnt első kollégiumi évem után
- botrányosan rossz vagyok matematikából
- öt-hat éves koromban felváltva takarítónő vagy királylány szerettem volna lenni
- takarékosnak tartom magam, de ha könyvekről van szó, képtelen összegeket szórok el
- utálok futni, de imádok sétálni
- kedvenc parfümöm gyöngyvirág illatú
- nyolcadikos koromban rövid ideig tanultam spanyolul, de félbehagytam, viszont egyszer majd szeretném folytatni
- képes vagyok teljesen beleszerelmesedni fiktív film- és könyvkarakterekbe

Válaszaim a kérdésekre:


1. Mi a legrégebbi kiadású könyv, ami a könyvespolcodon van, vagy amit valaha olvastál (lehet például könyvtári példány)?

1912-es. Jókai Mórtól A debreczeni lunátikus.

2. Szoktál-e jegyzeteket készíteni a könyvekbe (a lap szélén, az utolsó vagy első üres lapra)?

Rendszeresen, sajnos néha könyvtári könyvek olvasásakor is megfeledkezem magamról. :) De mindig csak ceruzával.

3. Szereted, ha az ajándékba kapott könyvekben van egy pár sor attól, aki ajándékozta, vagy inkább a könyv maradjon “tiszta”, a jókívánság meg kerüljön üdvözlőlapra?

Könyvet kapni csak a hozzám igazán közel állóktól szoktam, tehát örülök, ha írnak bele néhány sort. Jó érzés később elővenni ezeket, és emlékezni, honnan vannak.

4. Meg szoktad osztani a családdal az olvasási élményeidet? Szoktál nekik felolvasni egy-egy érdekes részt?

A családdal nem, barátokkal néha, legtöbbször a magyartanárommal beszélek olvasmányélményeimről. Ilyen  téren a moly felületén is kiélhetem magam. :) Felolvasni nem szoktam, mindig úgy érzem, hogy "elrontom" a részletet az előadásmódommal. Rossz előadó vagyok.

5. Vannak élményeid dedikálásokról vagy író-olvasó találkozókról?

Egy alkalommal hallgattam egy nyílt beszélgetést, amely során Szilágyi Istvánt kérdezték kisebb közönség előtt, nem tudom ez számít-e. Azt hiszem, ha nekem kéne kérdeznem valamit egy írótól, nagyon zavarba jönnék, számomra ők földöntúli, elérhetetlen lények. Már persze az igényes írókra gondolok.
Hasonlón egyszer már "íróként" (egy antológia társszerzőjének minőségében) is  részt vettem, 2008-ban. Nagyon kezdetleges kis szárnypróbálgatásaim jelentek meg, amiket talán ma már le is tagadnék, de igazán jól esett, hogy valakik meglátták bennem a lehetőséget.

6. Ha választani kellene: egész életedben utaznál vagy inkább olvasnál?

Olvasás. Egyértelmű. :) Utazgatni amúgy sem szeretek túlzottan, nagyon stresszesek az előkészületek számomra, ráadásul nehezen tájékozódom.

7. A könyvben, amit most olvasol, mi az első mondat?

"Nagyon erős hideg volt, és ami ritkábban esik meg, a hideg mellett akkora köd támadt, hogy alig lehetett látni valamit."

8. Volt már olyan, hogy a könyvespolcon lapuló valamelyik könyvből egyszer csak előkerült egy régi emlék: levél, fénykép, száraz virág?

Volt, és ezek nagyon jó élmények. Nagypapám (aki már sajnos nincs velem) néhány levélkezdeményét is így találtam meg.

9. Hogyan viszonyulsz az e-könyvekhez?

Nincs e-könyv olvasóm, de .pdf és .doc formátumú írásokat szoktam olvasni a számítógépemen. Barátkozom a módszerrel, ugyanis vannak könyvek, amiket megvenni azért nem érdemes, de a könyvtárban sincs belőlük példány. A "rendes"  e-könyvek és a hozzájuk tartozó olvasó nem hiszem, hogy közel tudna férkőzni a szívemhez. Szeretem a könyveket lapozni, szimatolni.

10. Szoktál idegen nyelven is olvasni? Ha igen, milyen nyelven?

Igen. Angolul és németül.

11. Hogyan folytatnád: “Lefújtam a port a borítóról. Óvatosan kinyitottam, és akkor a megsárgult lapok…”?

... rég elfeledett titkokat kezdtek suttogni a fülembe.


Az én kérdéseim:

1, Mi volt a legrosszabb könyvélményed?
2, Mi a legnagyobb összeg, amit emlékeid szerint valaha könyvre kiadtál?  Megérte?
3, Szívesen adsz kölcsön könyveket, vagy kétszer is meggondolod, kire bízod rá a kincseidet? :)
4, Dobtál már ki/égettél már el könyvet? Miért?
5, Szeretsz antikváriumokban kutakodni, vagy inkább újonnan veszed a könyveidet?
6, Van olyan kötelező olvasmány, ami igazán magával ragadott?
7, Okoz nehézséget számodra, hogy visszaemlékezz egy néhány hónappal ezelőtt olvasott könyv tartalmára?
8, Van olyan könyv, amit szerinted alulbecsülnek?
9, Gyorsan olvasol?
10, Ha egy könyv nem tetszik már az elején sem, végigkínlódod magad rajta, vagy félbehagyod?
11, Sok olyan könyved van, ami olvasatlanul hever a polcon, és valószínűleg így is fog maradni?

William Golding: A Legyek Ura

Ez nálam egy halovány hármaskát sem ért el. 

Igazság szerint az utolsó húsz-harminc oldalnál kezdtem belelendülni, aztán hirtelen mindennek vége lett, olyan kurta-furcsa lezárással. 

Nem tudom, hogy ez a könyv hibája, vagy az enyém, de végig úgy éreztem, hogy én ezt már láttam, olvastam, hallottam. Robinson Crusoe, Állatfarm, még egy cseppnyi 1984-et is véltem felfedezni benne [Nagy Testvér ~ Legyek Ura], de az elsőn kívül mindegyiknél kisebb lelkesedéssel/kíváncsisággal olvastam. 

A fő problémát a szereplők okozták. Egyszerűen közömbös voltam irántuk. Röfire még ráfoghatjuk, hogy sajnáltam, de ennyi. Most így belegondolva, talán nem is olvastam még olyan könyvet a Robinson Crusoe-n kívül, amiben nem szerepel nő. Talán ez is benne lehet, de semmiképpen sem foghatom erre az élményt, illetve annak hiányát. 

Nem is érdekelt az egész, hogy őszinte legyek, nálam ez a szigetre kerülünk és ott kell túlélnünk téma kifáradt már a Lost című sorozatnál, de hogy irodalmi példát hozzak, megint csak a Robinson Crusoe-t említhetem. Swift Gulliver-történetei is rokoníthatóak ezzel a témával, de klasszisokkal jobbnak találtam őket. 

Ha az emberek általános jellemrajzaként tekintek rá, akkor azt mondom: oké, érdekes. Viszont a történet szintjén engem untatott is, és végig érdektelen maradtam, ami ritkán fordul elő velem olvasás közben. 

Ébren kell tartani a tüzet = embernek kell maradni. Ez jó üzenet, és hasznos is, akárhányszor is olvassuk, mindig érvényes. Tulajdonképpen erre a három szóra tudnék adni neki egy ketteskét, és most furán érzem magam, mert könyvet ennyire rég húztam le. Mármint olyat, amit mások pozitívan értékelnek.

(…) mindent egybevetve, az élet rossz üzlet.