2012. augusztus 22., szerda

Thomas Mann: Halál Velencében


Az első fele vontatott és unalmas volt számomra, áradó, dagályos leírások, mindenből túl sok. Még arra is gondoltam, hogy félbehagyom. Aschenbach személye nem ragadott meg, azt pedig, ahogyan a fiút leírta, nehéz volt olvasni. Mit szépítsem: undort ébresztett bennem. 


Persze: az elemzések, tanulmányok többsége is azt mondja, hogy nem a vonzalom tárgya itt a lényeg, hanem az eszmény, művészet, ésatöbbi. Én mégsem tudtam szabadulni a kellemetlen érzéseimtől. 
Aztán az írás háromnegyede körül, mikor mindenki menekülni kezd Velencéből, hirtelen jobb lett a történet. 

aki magánkívül van, semmit sem utál jobban, mint hogy visszatérjen önmagába

Itt felkaptam a fejem. Itt történt valami fordulat. Ezt ismerem. Ezt nagyon ismerem, és a reménytelenséget is, az önvádat, a bűnösséget, azt, hogy az ember már-már undorodik magától, és arra gondol, hogy ha ezt mások tudnák… és mégsem képes abbahagyni, mert valami nála sokkal erősebb húzza, vonszolja tovább. Innentől már gördültek a sorok, és rettentően szántam Aschenbachot, amiért belekeveredett ebbe a csiki-csuki játszmába.

És most, hogy befejeztem az olvasást, elgondolkodtam rajta, hogy nem azért ébredtek-e bennem olyan erős ellenérzések, mert valahol legbelül már az elején tudtam, hogy ez engem is (meg)érint majd.


Mert a szenvedély éppúgy nem tud a mindennapi biztos rendhez és jóléthez igazodni, mint a bűn, és kapóra jön neki a polgári szabályosság minden meglazulása, a világ minden zavara és megrázkódása, mert határozatlanul arra számít, hogy hasznot húzhat belőle.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése