2012. augusztus 17., péntek

Rakovszky Zsuzsa: Hangok

Nagyon nehéz ezt értékelni, mert Rakovszkyt eddig prózaíróként ismertem (és szerettem) valamennyire, nem túl alaposan, és ebből kifolyólag nyilván a kedvencem sem volt.
. Most pedig ezek a versek… a kötet feléig szenvedés volt eljutni, de 10-15 oldalanként volt egy-egy reménykeltő vers, amiben felcsillant valami érdekes. Aztán a kötet utolsó harmadában csoda történt: remek versek jöttek egymás után, mit "jöttek", hasítottak
Több ilyen kellett volna, ellensúlyozni a kezdeti lagymatag írásokat.
Íme, egy kis ízelítő:


A hetedik év

Ez a zilált, zavaros szemű nő
ugyanaz lenne tényleg
mint az, aki a képen nevető
arcával az enyémhez
simul? Mi teszi ezt? Csak az idő?
Én már semmit sem értek.

Én megmondtam neki: „Nem érdekel,
anyádék hogyan éltek.
Hogy mi hogy élünk, azt mi döntjük el!”
Mindennel egyetértett.
Most napokig némán járkál le-fel,
mint egy sebzett kísértet.

Mintha egy ádáz idegen erő,
valami ismeretlen
holtak lelke rikoltozna elő
a szánkon – nem mi ketten…
Sótlan a leves, mondom, mire ő:
hogy én sosem szerettem.

Most mondd: ha már csak egymást öli két
ember, nem jobb, ha válik,
mint valami vétlen bűn örökét
hurcolni mindhalálig,
mikor a végső perc mécseseként
egy gyűlölt arc világlik?

Csak érteném, csak tudnám legalább,
hogy kezdődött, mi hozta
létre – a társadalom? a család?
Isten? hogy megpofoztak
négyévesen? – ezt a fekete lánc-
reakciót, a rosszat…

Olyan mindegy ugyan. A lavinát
elindíthatja bármi:
görögjön életek sorain át…
Hogy képzeltem: talán mi…?
Csúszik velünk is lejjebb a világ –
ki bír útjába állni?



Béka

Ott volt reggel a kert
végében, a lyukban – az este kotortam,
alagútnak, a földet átfúrni – hevert
szürkén, kocsonyásan a fűben, a porban.

Akár valami kő.
Hideg árnyba fakult hasa sárga-fehére.
S láttam a nyakán kanyarogni elő
valamit seszinű-ragadósan – a vére?

Tudtam, hogy drót, hogy akna,
puskák szegik el idefent a határt,
s nincs út, csakis így, lefelé, a szabadba:
csak szűk csövön és égő kövön át,

a túlnan lemerült fény
kék foltja felé törekedve – de éjjel
följött a lejáratot őrzeni szürkén,
holtan, puhacsontu parányi kezével…

Pedig még alig ástam!
Villog föl a porból az éles üveg.
Nyeli vagy köpi vissza a fényt a hibátlan
gömbhéjon a tócsa, a járda, a gyep.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése