Petőfi Sándor: Az apostol

Kötelező olvasmányként került a kezembe, az ellenőrző dolgozat előtt egy nappal. "Valahogy átrágom rajta magam..." -gondoltam.

Az igazat megvallva, Petőfi sosem tartozott a kedvenceim közé. Éppen azért, amiért sokat szeretik: az egyszerűsége miatt. A  népies helyzetdalaitól a hideg futkosott a hátamon: erről verset írni?
Aztán a gimnáziumban ismét terítékre került. Reméltem, gyorsan és fájdalommentesen túl leszünk rajta, de nem. Az első két-három vers elemzésénél még hermetikusan lezárt aggyal ültem az órán, és vártam, hogy vége legyen. De csak folytatódott újabb és újabb versekkel. Petőfi hosszú anyagrész. Remek, gondoltam. És egy délután, muszájból nekiültem a szöveggyűjteményben található verseinek. Néhánnyal már régen is meg voltam békélve, a forradalmi költészetének legismertebb szeletét egészen jónak ítéltem. A népies helyzetdalokat már inkább aranyosnak, frappánsnak láttam, de semmiképp sem utálatosnak. Aztán nyitni kezdtem a többi verse felé is, és rájöttem: a költészetnek nem a túlbonyolítás, "fentebb stíl" (Kazinczyt sem szeretem kifejezetten, valljuk be) a lényege, hanem a közérthetőség. Legalábbis Petőfi törekvései erre irányulnak, és ez érthető. Abban a korban, társadalmi berendezkedésben. Elfogadtam Petőfit, ha kedvenc költőm nem is lesz sosem.
És ekkor jött Az Apostol.
Az első néhány oldal után szerelem volt. Már viszonylag régen olvastam ilyen melodramatikusan szélsőséges, romantikus leírást, és a hatás nem maradt el. Szilveszter alakját szinte láttam magam előtt, természetesen Petőfi arcát képzeltem hozzá. Látszik, hogy nem kiadásra szánt, töredékes, kissé elnagyolt, de ez csak felerősíti a romantikus indulatokat. Jó, hogy így maradt, jó, hogy ennyi elkészült. Köszönöm, kedves Petőfi Sándor. Ezt az írást, meg A helység kalapácsát, és a két magyarokról írott versedet. Nagyon köszönöm.

Szegény fiú te, mikor élsz magadnak, Lesz-e idő, midőn magadnak élsz? 

Te szétosztod mások közt lelkedet,

Lesz-e, ki néked adja lelkét 

Vagy lelkének csak egy darabját 

Vagy egy tekintetét csak, amiből 

Gyanítanom lehetne legalább, 

Mi a boldogság?… oly szomjas szivem, hogy 

Fölinna egy záport, s talán 

Egy harmatcsepp sem hull reá soha!