Bereményi Géza és Mácsai Pál válogatása: Azt meséld el, Pista! (Örkény István írásaiból, megszólalásaiból)

Örkényt elég régóta ismerem és szeretem. Minden a Tóthékkal kezdődött, az egypercesekkel folytatódott még úgy öt évvel ezelőtt. Azóta folyamatosan szükségem van az Örkény-féle látásmódra, a saját tragédiáin röhögő (mert nem szimplán nevető) szarkasztikus hozzáállásra. Dr. House karaktere elbújhat mögötte. Örkény Isván a (sajnos már nem élő) példa arra, hogyan lehet belenevetni a szenvedés arcába, orrba fricskázni, és élni tovább, mintha mi se történt volna, közben legbelül megőrizve minden lenyomatát az eseményeknek.

Az egypercesek tömörsége jellemző a válogatásban megjelent írások többségére. Örkény élete önmagában megtöltött egy kis kötetnyi feljegyzést, s azt hiszem, többet is megtöltött volna, ha hagyják igazán kibontakozni. Viszont ha nem hallgattatják el, akkor az erről szóló tragikomikus írások nem láttak volna napvilágot. Ördögi kör.
Mindenkinek kell egy kis Örkény. Sírva nevetni, átlapozni, megdöbbenni, elmosolyodni, újraolvasni. És megint újraolvasni. Folyamatosan olvasni. És profitálni belőle.

Az új otthon okozta felhőtlen boldogságban befogadtunk egy kóbor kutyát. Jötti lett a neve, mert úgy jött. Nem tudtuk, milyen, leginkább őzikére hasonlított, egy darabig szilárdan hittük, lehet, hogy őz lesz belőle, csak még nem döntötte el, mert fiatal. Nem értek kutyákhoz, de etettem, itattam, vakartam. Önzetlenül tettem, ne féljenek, nálunk nem lett kutyamitológia, mint Dérynél, befogadtam, mert éjjel, szakadó esőben nyüszített az ajtóm előtt. Ha önök szakadó esőben nyüszítettek volna az ajtóm előtt, önöket is befogadtam volna. Etettem, itattam, vakargattam is volna. Humanista író vagyok.