Nos, ezt a regényt, Karinthy 'létösszegzését' azért semmiképpen sem nevezném nevettetőnek. Akkor sem, ha sok helyen az ember szája görcsös, keserű mosolyba rándul: hát még ezen is képes volt viccelődni, hát még a halál küszöbén is tudott ironizálni.
Mindig is tudtam - eddigi olvasmányaim alapján -, hogy Karinthy nagyon művelt, rendkívül okos ember volt, enélkül nem is lehetett volna kiforrott, intelligens humora, ami nem fitogtatja tudását, de minden második viccben kibuggyan valami abból a hatalmas tudásanyagból, amit birtokolt. Mégis megdöbbentett, hogy milyen hidegvérrel figyelte saját magát, tüneteit, betegsége előrehaladott állapotához képest is tisztán.
Különös alakja a regénynek számomra Karinthy felesége. Valahogy nem tudom hová tenni. Mindenképpen szimpatikus, a munkája is (Móni bácsi története is!), inkább a férjéhez fűződő viszonyát nem tudom értelmezni. Nyilván ez nem egy romantikus regénynek készült, nem is vártam forró szerelmes megnyilvánulásokat, de valahogy zavart már az is, hogy Őnagyságaként emlegette feleségét, és inkább nővérként vagy aggódó távoli nőrokonként jelenítette meg, mint valaki olyanként, akivel összekötötte az életét. Ez a téma kifejezetten érdekel, amint lehet, utána fogok nézni a házasságának. Persze az ilyen dolgokkal kapcsolatban sosem lehet tudni, mi igaz és mi nem. Ha magától az írótól származik az információ, akkor sem. Művészi szabadság, tetszőleges szín- és szóhasználat, ugyebár.
Elismerem, az előbbiek vajmi kevéssé tartoznak ebbe regénybe, inkább csak a háttérben motoszkálnak, inkább csak az én fejemben. És mégis: Karinthy utolsó regényében benne van minden, az egész élet. És nem csak az övé. Hatalmas összegzés, de nem pont. Kettőspont. Vagy gondolatjel. Esetleg egy új bekezdés...
A test komoly ember számára értéktelen jelenség, csökevény, rossz ruhája a léleknek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése