Thomas Mann: Tonio Kröger

Hasonló hatást gyakorolt rám, mint az Iszony. Zseniális könyv, a kedvenceim közé került!

Tökéletesen (?) bele tudtam élni magam Tonio helyzetébe, érzéseibe. Biztosan nagyképű ez a kijelentés, de azt hiszem, hasonlítok Toniohoz. Ez büszkeséggel és szomorúsággal tölt el.

Nem tudok mit írni. Nincs értelme Ingét vagy Hansot jellemezni. Ők képviselik az átlagosságot, a közönségest (nem pejoratív értelemben), azt, amire Tonio is vágyik. Amire én is vágyom, néha. Mert a különbség, ami másmilyenné tesz, mint a többi embert, tud utálatos dolog is lenni, amikor az ember olyan egyedül van, mint a kisujjam, mert nincs szellemi partner, nincs lelki társ, és anélkül nem is szerezhet magának, hogy feladjon magából valamit, ami éppen a lételeme. 

Lizaveta alakjából szívesen megismertem volna többet is, és az is meglepett, hogy csupán kurtán-furcsán válaszolt  Tonionak. Pedig még egy aprócska szerelmi szálat is kibontakozni véltem... ;)

A könyv arra is bizonyíték, hogy nincs szükség feltétlenül ezer oldalra ahhoz, hogy valami jelentőségteljesről írjunk alaposan és hatásosan. Nem vagyok például A nyomorultak ellen, és minden tiszteletem azé, aki végig tudja olvasni, de nekem egy-egy hosszas leírás olyan küzdelmet jelentett, ami miatt feladtam a dolgot, és jó ideig nem is tartom valószínűnek, hogy újrakezdeném. A Tonio Kröger azonban az a fajta könyv, amin viszonylag hamar átrágja magát az ember, a feldolgozás folyamata viszont hosszú, és érdekes. Örülök, hogy végre elolvastam. Csillagos ötös.

Nem úgy dolgozott, mint aki azért dolgozik, hogy éljen, hanem úgy, mint aki nem akar mást, csak dolgozni, mert nem becsüli önmagát élő embernek, csak mint alkotó óhajt számításba jönni, egyébként pedig szürkén és feltűnés nélkül jár a világban, mint a színész, ha már lemosta arcáról a festéket, és aki egy a semmivel, amíg nincs szerepe. […] Igazán jó művek csak a gonosz élet nyomása alatt születhetnek, hogy aki él, az nem dolgozik, és meg kell halni ahhoz, hogy valaki egészen az alkotók sorába jusson.