Mostani Mikszáth-képem kialakulásához nagyban hozzájárult ez a könyv. Mauks Ilona olyan szépen, egyszerűen írja le élete történéseit, hogy látszik: túl mindenen, megnyugodva szemléli azt, ami megtörtént vele és férjével. Csodálatos az az önuralom, amivel képes volt elviselni a szűkölködés éveit, és az az egyenes derék, amelyet megőrzött a dicsőség éveire is. Nem tudom, hogy végül szenvedéseiért kárpótolva volt-e, mindenesetre visszaemlékezéseiből nem a vád és elégedetlenkedés süt, hanem a visszarévedő emlékezés kellemes hangszíne, az öröm szikrái. Mauks Ilonának vagy páratlanul jó az emlékezete, vagy ugyanolyan zseniális mesélő, mint férje volt. Talán mindkettő? :)
(Szívesen olvasnék hasonló írást Csinszkától is.)
Én tudtam, hogy a szerelemnek valami olyan nagyszerű nemes érzelemnek kell lenni, mely olyan, mintha halál volna… és olyan, mintha feltámadás lenne, mely akkor beszél, amikor hallgat… mely akkor lát, mikor behunyja a szemét… mely olyan büszke, mint a felhő, és olyan szerény, mint a sóhajtás… olyan rossz, mint a kárhozat, és olyan jó, mint az Isten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése