Hiába olvastam már egyszer a művet, csak nagyon homályos emlékeim voltak róla, így a fordulatok meglepetésszerűen értek. Tímár Mihály első megjelenésétől fogva az utolsó oldal utolsó mondatáig szimpatikus volt, teljesen szívemhez nőtt. Nem ítéltem el semmilyen tettéért, mert semmi elítélendőt nem tett, azt hiszem. Timéa vagyonát megmentette, aztán nekiadta, kamatostul. Vele még a kezét is felajánlotta, megvédve őt Athalie és Zófi mama ármánykodásaitól, felemelve őt a cselédi sorból. Mindenkoron Timéa boldogságát kereste, s az a nő mégsem tudta boldoggá tenni egy percre sem. Mert inkább mártíromságból hozzáment anélkül, hogy elárulta volna: nem szereti szerelemmel, az ő szíve egy buta játék miatt már másé. Ő csak az esküvő után fedte fel, hogy milyen hűvös asszonya lesz őt imádó férjének.
Hát csoda ezek után, ha Mihály egy olyan helyre menekült, a társadalomtól elzárt szigetre, ahol az őt kezdettől becsülő Noémi szerető karjai és Teréza kedvessége várták? Ők úgy szerették, hogy semmit sem kaptak tőle, Timéa úgy maradt hűvös, hogy mindent megkapott, ami csábíthatott egy nagyvilági nőt.
Milyen különös dolog a szerelem.
Tímár Mihályt, Noémit és Terézát szerettem, Timéára haragudtam, Kacsukát nem értettem, Athalie-t sajnáltam, Krisztyán Tódort megvetettem.
Be kell vallanom, még drukkoltam is kissé Athalie-nak hogy megölje Timéát, aztán rájöttem, hogy nagyobb büntetés volt életben hagyni azzal a tudattal, hogy Mihály még él valahol.
Csodálatos regény volt, és hetedikes korom óta szerencsére megtanultam átugrani azt az egyetlen dolgot, ami idegesít Jókai remek írásaiban: a leírásokat. Rögtön az első oldalakon, a Szent Borbála és a Duna hosszas bemutatását.
Pedig hiszen a pénz mindenható. Mennyi szerelmet lehetne kapni érte! Hamis, hazudott szerelmet, mosolygó arcok ragyogását, kik azt nem érzik; tiltott, bűnös szerelmet, kik azt titkolják; csak ennek az egynek a szerelmét nem, aki igazán, híven, boldogan szerethet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése