Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt csalódás. Október óta áhítoztam erre a kötetre, ami nem sok idő ugyan, de arra épp elég, hogy mítoszokat teremtsen köré az ember. A naiv, rajongó olvasó. A Száműzetésben című versébe beleszerelmesedtem, pedig „semmi extra”, csak olyan jól eltalált, letisztult, tökéletesre faragott. Úgy képzeltem, minden verse ilyen.
Rosszul képzeltem. Hajaj, voltak itt olyan kínrímek/halmozott ragrímek, hogy falnak mentem tőlük. Nem egy olyan verset találtam, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni (ezt először mindig a saját műveletlenségem/hozzá nem értésem számlájára írom – nem értettem meg a költőt, mert nincs hozzá háttértudásom, jártasságom –, tehát ez nem feltétlenül A.V. hibája). Volt pár nagyon édes játék, tetszetős és élvezetes. Értékelem az intertextusokat, de itt talán már picit túljátszottnak hatottak. Alig-alig csillant meg az, amivel a Száműzetésben olvasásakor találkoztam. A hétköznapok bája , In memoriam Viginia Woolf és A rezervátum két sora. Körülbelül ennyi, ami megbizsergetett, elkápráztatott, vagy mélyebben megérintett.
In memoriam Virginia Woolf
Nyitva az összes ablak és kacagnak,
a Hold figyel, én finnül dúdolok,
fekete, vörös illatok a kertben
forogva, mint az éhes farkasok
belekapnak a kéklő lepedőbe,
s lehúznak egy-egy álmos csillagot.
Nyár van az éjjel bársonyfüggönyében.
Kastélyomon halkszavú szél matat,
hosszú ujjakkal fonja a borostyánt,
aztán elejti, bólint, elszalad.
Tudom úgyis, a folyóig rohan csak.
S ott majd a fehér köd hajába túr,
remegni fog, a hullámokra hullik,
megmossa arcát, végül elcsitúl.
Meleg van még. Gyökereim a vízben.
Köveket látok, árnyékhidakat,
Orlandót látom, közeleg az úton,
nyomában apró aranymadarak.
Orlandót látom. S lenn, bokája mellett
A legfalánkabb isten ébred most: a Nap.
ValamiRE áhítozunk és valami után ácsingózunk. :)
VálaszTörlésKöszönöm az észrevételt. Nem is gondoltam, hogy bárki elolvassa a bejegyzéseimet. :)
Törlés