Már a borítót megpillantva kétségeim támadtak, hogy ezt a könyvet el kell-e nekem olvasni. Könyvtárból kölcsönöztem ki, elég zavartan. No nem mert prűd vagyok, hanem mert ez (még mindig a borítóról beszélek) ízléstelen. Aztán a viszolygást legyűrve belekezdtem, ne ítéljünk ugyebár a külső alapján. De megint csak azt kell mondjam: ízléstelen (már nem a borítóról beszélek). Két fejcsóválás között azzal nyugtattam magam, hogy ez az első önálló publikációja a szerzőnek, valahol mindenkinek el kell kezdeni… ami igaz is, de ezek az írások nyugodtan maradhattak volna az asztalfiókban. Esetleg előkerülhetnek egy kanbulin, ahol illuminált állapotban olvassák föl egymásnak azon férfiúk, akik még képesek erre, és nem az asztal alatt fetrengenek. Körülbelül ilyen állapotban lehetnek élvezhetőek Nagy Koppány Zsolt „viccei” és „szellemes megjegyzései”.
Részletek egy nálam hozzáértőbb recenziójából, akinek véleményét én is osztom:
Nagy Koppány Zsolt Arról, hogy milyen nehéz című első kötete az eszközeiben bizonytalan, kiforratlan szerző jellegzetes melléfogásait vonultatja fel. (…) Több írásból az derül ki, hogy Nagy Koppányt foglalkoztatják a jelek, a nyomok, ezek szavakba foglalhatósága, az elmondhatóság összefüggése testi jelekkel és ettől – látszólag független – külső eseményekkel. (…) Az írás alapkérdései érdeklik, de láthatóan nem tudja, hogyan járhat utánuk; például azért, mert nem ismeri a mesterség szabályait. Vagy legalábbis a kötet írásakor még nem ismerte. (…) Az ember ilyenkor óhatatlanul arra gondol: nem jelent-e meg ez a könyv egy kicsit hamarabb a kelleténél? Pontosabban: nem lett volna-e jobb Nagy Koppány Zsoltnak és olvasóinak, ha egy kiérleltebb, megrostált változat jelenik meg valamivel (mondjuk, egy-két évvel) később? Az ilyen kérdés persze illegitim, mindenekelőtt azért, mert a könyv megvan, és olyan, amilyen. Éretlenség mutatkozik benne, de mutatkozik fogékonyság is. (…) Helyenként az az érzésem, hogy nem azt mondja, amit mondani szeretne, hanem azt, amit az ujjaival lever a billentyűkön. Ebből aztán klisék lesznek, méghozzá üzemképtelen klisék; pedig az is kiderül a könyvből, hogy egyáltalán nem sematikus a gondolkodása. Gondolkodva írni vagy írás révén gondolkodni: nagyjából ez a két lehetősége van. Továbbá az ehhez szükséges radikális döntés meghozatala vagy elmulasztása.
/Marton László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése