Történelmi krimi. Szép kis kombináció! Sosem tudott lázba hozni a nyomozás, a kutakodás, az akció a regényekben. Sokkal jobban szeretem az olyan történeteket, ahol az emberek lelkében zajlik nagy változás. A rózsa neve sikeresen ötvözni tudta ezt a két dolgot, mégpedig úgy, hogy még élvezetessé is tette számomra az olvasást, a titokra pedig csak a regény legvégén derült fény.
Való-e mindenki kezébe a tudás? Mi mindenre lehet felhasználni egy könyvet? Ront-e, vagy inkább javít az információ az embereken? Van-e káros tudomány, vagy minden ismeretközlés szükségszerűen hasznos, mert kinyitja az emberek tudatát?
Vilmos és Adso, fiatal írnoka egy apátság sötét titkait kutatják. Kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik, és mindenki hazudik valamiről. Valahogy egy szereplőt sem lehet igazán kedvelni, de mindegyiket meg lehet érteni.
Moly.hu-s értékelésem:
Húha.
Először is: nem szeretem túlzottan a történelmi témájú könyveket. Főként azért, mert a szerzők sokszor elvesznek a történelmi tényekben, adatokban, megfeledkezve a „meséről”, az olvasó gyermeki lelkéről, ami azért mindig valamiféle történetet, érdekességet, személyes üzenetet vár, legyen 5 vagy 85 éves.
Umberto Eco egészen jól egyensúlyozik. Korhű, de nem érződik rajta az erőltetett dokumentarizmus, a „hitelesítsünk mindent három évszámmal”-kényszer. Szerteágazó cselekmény, és a sok kis szál végül egy nagy szálba fut össze. Érdekes jellemek, kidolgozott karakterek. A megértés bizonyos műveltségi, tájékozottsági szintet igényel, de a jegyzetek megkönnyítik az értelmezést.
A mínusz fél csillag nem Umberto Econak szól, hanem a kornak, amiről ír. Az egyháznak. A nők megítélésének. Jorgének. Bennonak. Adsónak, aki úgy beszél a szerelemről, mint egy ocsmány betegségről. A tudás kisajátításának, és a nevetés tiltásának. A kétszínű szerzeteseknek. Az inkvizítoroknak. Minden képmutatásnak.
Először is: nem szeretem túlzottan a történelmi témájú könyveket. Főként azért, mert a szerzők sokszor elvesznek a történelmi tényekben, adatokban, megfeledkezve a „meséről”, az olvasó gyermeki lelkéről, ami azért mindig valamiféle történetet, érdekességet, személyes üzenetet vár, legyen 5 vagy 85 éves.
Umberto Eco egészen jól egyensúlyozik. Korhű, de nem érződik rajta az erőltetett dokumentarizmus, a „hitelesítsünk mindent három évszámmal”-kényszer. Szerteágazó cselekmény, és a sok kis szál végül egy nagy szálba fut össze. Érdekes jellemek, kidolgozott karakterek. A megértés bizonyos műveltségi, tájékozottsági szintet igényel, de a jegyzetek megkönnyítik az értelmezést.
A mínusz fél csillag nem Umberto Econak szól, hanem a kornak, amiről ír. Az egyháznak. A nők megítélésének. Jorgének. Bennonak. Adsónak, aki úgy beszél a szerelemről, mint egy ocsmány betegségről. A tudás kisajátításának, és a nevetés tiltásának. A kétszínű szerzeteseknek. Az inkvizítoroknak. Minden képmutatásnak.
Élmény volt olvasni, szívből ajánlom.
És még egyszer, utoljára, odakiáltotta neki valaki: – De hát mi a csodáért akarsz te meghalni? –, ő pedig így felelt: – A bennem lakozó igazságért, mert arról csak a halállal lehet tanúságot tenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése