Eric Berne: Emberi játszmák

Azt kell mondjam, mást vártam ettől a könyvtől.

Nem állítom, hogy rossz, mert nagyon érdekesek a megállapításai helyenként. Inkább az igazság fáj, amire rávezet. Hogy mind játszmákat játszunk, gusztustalan indítékokkal és hátsó szándékokkal. Még a betegségeinkből is hasznot akarunk húzni, és egymást licitáljuk túl a pletykákkal, a becsmérléssel.

Egy Albert Einstein Bizottság szám részlete jut eszembe róla: "köpni kell, pfuj!"

 De maga a könyv hasznos és jó áttekintés, a pszichológia iránt elkötelezetten érdeklődőknek ajánlom.

(…) nincs kellemetlenebb dolog, mint az érintkezésben támadt folytonossági hiány, a néma, strukturálatlan időtartam, amikor a jelenlevők egyike sem tud értelmesebbet kiizzadni, mint effélét: „Ugye, milyen függőlegesek ma a falak?”

Parti Nagy Lajos: Grafitnesz

Parti Nagy most kap tőlem hideget-meleget.

Tobzódik a képekben, az olvasó csak úgy kapkodja a fejét ide-oda. Több vers is volt, ahol nem tudtam, hogy én vagyok-e olyan buta, hogy nem értem (rókatárgy?!), vagy itt nincs is mit megérteni. Végül úgy döntöttem, hogy próbálom csak a dallamát élvezni ezeknek a verseknek, értelmezgetés nélkül. Ez többnyire sikerült, igazi pattogós kis sorokat eszkábált össze ez a Parti Nagy… pam-paramm-param. 

Tetszettek az antik verseléssel megírt szösszenetei, de legjobban az archaizálás és az intertextusok. Azt szeretem különösen benne, hogy bátor szóalkotó – és elferdítő.

Ügyes kis versek voltak, négy csillagot kapna, ha nem lett volna ott az a fránya Őszológiai gyakorlatok. Hány oldal is volt?! Meg se számolom. Sok. Talán Poe írta, hogy egy versnek olyan terjedelműnek kell lennie, hogy az ember együltő helyében végigolvashassa. Oké, ezek gyakorlatok , de valami tagolás, vagy ilyesmi igazán nem ártott volna. Szinte belefulladtam a hetedik-nyolcadik oldal után. Túl sok volt belőle.

De jöjjön néhány tetszetős vers, kedvcsinálónak:

Pékszombat

Hogy kellenek a szombat reggelek,

hol csigatelve szívem és a szám,

hol kávé brummog, hogyha felkelek

helyettem is, ha nyelvem lomha tán.

Hogy kellene a harsány napsütés,

csíkos terasz egy portugál hotelben,

ropogtatnánk a cukornádat és

szájon csókolnálak a fotelben,

a szádnak boldog pékillata lenne,

és pékfiúcskák sürögnének benne,

épp rollniznának valami csudát,

s mint kakaó a kakaós csigában,

úgy forogna a boldog csönd a szánkban,

csak lusta nyelvünk járná át meg át.

A róna télen

Bús az én Galambom,

Ha köd ül a Rónán,

Selyem combinet-ját

Hejde átkarolnám!

Hejde csókot nyomnák

Teste havasára,

Az elolvadt hóra,

Az elolvadt sárra.

Deh’ amég a Rónát

A köd el nem hagyja,

Nem eriszti hozzám

Kedves édesanyja!

refrain:

Hadd el, köd, a rónát,

Azt a ragyogóját!

Mer nagyon ölelnék,

Mer nagyon csókó’nák.

Dallszöveg

Zsákkal ha tükröt borítok elébed,

s zizzen az arcod: nem te vagy s nem én.

Ha lehajolsz a foncsorhoz, cseréphez,

egy habzó ég van mélyén és tején.

Hát mi tartoznék, mondd, a szövegéhez,

s mi dallamához zúzott üvegén?

Guggolj közel, de akárhonnan nézzed,

nincs egyrészt látvány s másrészről a fény.

A dallam nem változtat szövegén,

külön sem ez, sem az nem posztulálja,

darált egész, mi, úgymond, költemény,

és nincsen honnan kétrét nézni rá, ha

egy test az ég s a zizgő őrlemény,

dallam s szöveg precíz tükördarája.

Örkény István: Sötét galamb

Ez a színmű 1957-ben született, Örkény második színpadi darabja, amely azonban jóval a megírása után került csak bemutatásra.

A sötét galamb arról szól, hogyan próbál meg egy Glória nevű apáca beleszokni a világi életbe, mikor rendjét feloszlatják. Hogy birkózik meg a nehézségekkel Ilonaként, milyen viszony fűzi a férfiakhoz, úgy mint Gusztihoz, Rimanóczihoz, vagy Csimmához.

Megismerkedik a bűnökkel, és megtanul mérlegelni, elfogadni. Ami igazán tetszett a jellemében, hogy nem ítélkezett és nem szentségelt, ha valami olyat tapasztalt, ami szerinte nem helyes. 

Érdekes, ahogy Örkény elvágja a történet fonalát: nem tudjuk, mi lesz Ilonával, vajon alkalmas-e egy férfi-női kapcsolatban egyenrangú partner lenni, a közelség minden formáját kiélvezni. Talán naiv vagyok, de azt sem tudom teljesen megítélni, hogy mi történt Rimanóczi és Ilona között. Testi kapcsolatra gondolok...

Akármilyen érdekes Ilona, nekem mégsem ő volt a kedvencem. Lujzi nyerte el a tetszésemet leginkább. Trenkához fűződő kapcsolata, az a mód, ahogy értelmezi az emberi kapcsolatokat, hogy mindig segítségre készen áll, jólelkű és kedélyes. Lujzi volt a tejszínhab a Sötét galamb tortáján. :)

Ne feledjük, hogy Örkényről van szó, elmaradhatatlanok a kacagtató epizódok. Kedvencem volt az üvegezés, Csimma lánykérése és a Pulcheria lakásán zajló találkozó a régi nővérek között. 

Érdekes az "átöltözés" kérdése is. Mégis csak a ruha teszi az embert...? Különös, hogy mennyire más viselkedésformák társulnak más öltözékekhez, a társadalmi meghatározottság, egyfajta belévetettség....

Ezt már csak bonyolítani tudom, de aki olvasta, az érti.

És csak ajánlani tudom, hogy olvassa, aki meg tudja szerezni. Szórakoztató és elgondolkodtató egyben.

RIMANÓCZI Mindenhez ragaszkodni kell, ami szétfeszegeti az élet határait.

Petri György összes verse

588 oldalnyi bólogatás, sírhatnék és kacagás, életigenlés és leköpés. 588 oldalnyi Petri.

Én csak azt írhatom, hogy jobbat még sosem olvastam. Jöjjenek a versek!

Erotikus

A „te kis…” kezdetű

elfulladó nyelvi kisérletek

hatására elzsibbadsz.

A hajhagymáidig beleborzongsz, ha

„mézbenfőtt fokhagymának” vagy „vaníliás

makrélának” becézlek.

Minden igazi nő

ösztönösen érzi,

hogy csak irónia

sejtetheti, milyen kimondhatatlanul…

A költészetről

Mikor helyzetek és gondolatok

világosan egymásra utalnak,

de anélkül, hogy vissza lehetne

vezetni egyiket a másikára:

s ha szó sincs

következtetésről, se szükségszerűségről,

mint fák a gyökerükre

mégis úgy utal

egyik a másikára

– megfoghatatlanul:

akkor a költészet elérte célját.

Ha majd

Ha majd itthagylak téged,

kérlek, ne félj,

majd óvlak odaátról, hogy ne érj buta véget,

hogy ne boruljon rád hirtelen az éj.

Ültessél a síromra sok virágot,

árvácskát, gyöngyvirágot, ibolyát,

mikor a pusztulás rólam mindent lerágott,

a virágok legyőzik a halált.

Csak a Mari maradt

Ó jaj, hogy eltűnt minden, csak a Mari maradt,

itt csapkod körülöttem, mint egy madárcsapat,

holott pimasz harkály, holott ázott veréb,

randa balkáni gerle, de én szeretem mindenképp.

Alapjában véve nem énekesmadár,

mégis olyan boldog vagyok, ha a karját kitár-

ja énfelém, ha fele lehetek,

miértvoltomra ő, csak ő a felelet.

(Úgy értem, hogy vagyok, de mért legyek?)

Ezért udvaroltam meg kiskegyed,

hogy legyen nekem egy gótikus kastély,

ám belsejében egy rokokó estély,

legyen misztériumjáték és maszkabál,

féltékeny férfi, aki ordibál;

kokett kis hölgy, Othelló-szerű férj

– érintése életveszélyes, hozzá ne érj.

Ilyen vagyok, és ha így is szeretsz,

legyek neked a sör előtt a sósperec.

(halotti tor)

Személyem az öntudatomról

lefőtt, ahogy a hús a csontról:

együtt, elválva enyves lében

– tálalhatnak Istennek éppen.

Tóth Krisztina: Őszi kabátlobogás

A prózája remek, miért ne ismerkedjem a verseivel is?

Ez a verseskötet sajnos arra a következtetésre juttatott, hogy maradok a novelláinál. Volt egy-két megcsillanása valaminek, amit szeretni is tudnék, de nekem most ez kevés volt. 

ÁLRUHÁBAN

Egy napon letépik álruhámat, 

és meglátják, hogy csont és bőr vagyok, 

fuldoklásomban olyan tehetetlen, 

mint a dézsába ejtett csillagok.

Megnézik sistergésemet, 

akkor majd lelepleződöm. 

„Honnan kerültél ide?” 

– lekérdezik rólam a bőröm,

s rájönnek hogy milyen az én váram, 

ez a csillagokból rakott égi, 

létrát hoznak, és a tetejét 

attól fogva mindenki eléri.

Talán már holnap lelepleznek, 

vagy a zuhanást még megcsodálják, 

hallgatják sistergésemet, 

s álruhám százfelé cibálják.

Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

A Jégviráglányok nagyon hasonlít Az üvegburához, ami az egyik kedvenc könyvem. Nem csak annyiban, hogy énregény. Lia világa beszippant, sőt, egy idő után te magad vagy Lia, együtt számolod vele a kalóriákat, utálod a szüleit, a csokis muffinokat pedig egyenesen felfalnád … gyűlölöd imádod , ki nem állhatod.

Döbbenetes volt látni, hogy képesek felnőtt emberek azt állítani, hogy szeretnek valakit, akit aztán így kiengednek a kezeik közül. Liát elvileg szerette az apja, de sosem szánt rá időt, elvileg Jennifer is szerette, de a problémáit feltűnési viszketegségnek tekintette, elvileg az anyja, Chloe is szerette, de úgy viselkedett vele, mintha a páciense lenne. Nem tervezem, hogy anyuka leszek, de ha ilyen anya lennék, inkább elásnám magam a föld alá.

Remek volt a sztori, átélhető, érdekes, letehetetlen, de számomra nem motivált/indokolt a befejezés. Ennél még az is reálisabb lenne, ha Lia végzett volna magával. Ahogy hirtelen minden rokona váratlanul észbe kap, hogy Elijah (aki szerintem gyógyszerek nélkül is visszahozhatta volna az életbe szeretettel, és megértéssel) ellenben otthagyja… értetlenül néztem az utolsó oldalakat. És az a legérdekesebb, hogy nem tudom: azért utálom-e Lia rokonait, mert szemét módon viselkednek, vagy mert én is Lia beteg szemével és tudatával figyelem őket.

Furcsa befejezés, de ezt leszámítva jól megírt történet, amit nem vártam volna. Mindig bizalmatlan vagyok az olyan szerzőkkel, akikről még sosem hallottam.

Miért? Akarod tudni, miért? Menj be egy szoláriumi kabinba, és süljél két-három napig! Amikor abőröd felhólyagzik és hámlani kezd, hemperegj meg durvára őrölt sóban, aztán húzzál üvegszálból és szögesdrótból szőtt, hosszú alsót! Erre jöhet a rendes ruha, csak szűk legyen! Szívjál puskaport, menj be az iskolába, ahol parancsra ugrálhatsz át a karikán, ülhetsz, pitizhetsz és hempereghetsz! Hallgasd a suttogásokat, amelyek éjszaka begyűrűznek a fejedbe, rondának és hájasnak és hülyének és undoknak és kurvának, és ami a legrosszabb, „csalódásnak” neveznek! Okádj és koplalj és vagdosd magadat és igyál, mert nem akarod ezt érezni! Okádj és koplalj, és vagdosd magadat, és igyál, mert érzéstelenítőre van szükséged, és működik! Egy darabig. De egyszer az érzéstelenítő méreggé változik, és akkor már késő, mert addigra vénásan lövöd be magadnak, egyenesen a szívedbe. Megrohaszt, és nem bírod abbahagyni. Nézz a tükörbe, és egy kísértetet találsz. Hallgasd csak, amint minden szívverés azt visítja, hogy benned az égvilágon minden rossz! „Miért?” Ez rossz kérdés. Azt kérdezd: „Miért ne?” !

Szabó Magda: Pilátus

Vigyázat, ez leginkább ömlengő, lírai önvallomás lesz.

Az elmúlt egy-két évben két ember került igazán közel hozzám, és tudni kell rólam, hogy a környezetem nagyban befolyásolja az olvasmányaimat, mivel legtöbbször ajánlás miatt veszek a kezembe egy könyvet. Nos, ez a két ember – egy férfi és egy nő, egyébként – csak egy dologban közös: hogy nem szeretik Szabó Magdát. Azért utálni nem utálják, de semmivel sem tartják többre egy átlagos, bizonyos körökben népszerű írónál. Nem jelent nekik semmit, nem tudják átélni, amit leír. 

Bár Szabó Magda elsődleges példaképem és bálványom, a festménye (egy pályázaton nyertem) itt lóg a szobám falán – most is rá-rápillantok, ahogy ezt írom –, valahogy mégis hajlandó voltam eltemetni magamban a vele kapcsolatos élményeimet, gondolataimat, a hozzá fűződő vonzalmamat. Olvastam mindenfélét, amit ajánlottak, igen jó könyveket méghozzá, némelyik maradandóbb élményt adott, mások csak egy céltalan délutánt töltöttek ki, de nem voltak rosszak. Érdemes volt olvasni őket. De valami hiányzott. 

A Pilátus már régóta ott porosodott a „Szabó Magdás” polcomon, amit csak az írónő könyvei töltenek meg. Valamiért pár napja levettem arról a polcról.

Szabó Magdát olvasni számomra olyan, mint hazatérni. Belépni az ismerős szobába, szeretettel megtapogatni a bútorokat, örülni, hogy minden a régi, hogy nem változott semmi. Rájöttem, hogy ami hiányzik az életemből, az az állandóság , és ezt adta vissza nekem Magda néni. Ha kinyitom egy könyvét, mindig tudom, mire számíthatok, ismerem a szófordulatait, a hasonlatait, a jellemeit. Öröm felfedezni egy-egy regényalakban az Írónőt magát, vagy Szabó Eleket, esetleg Jablonczay Lenkét, Szobotka Tibort, egy régi tanárát, akit említett az Ókútban, a Merszi, möszjőben, a Für Elise-ben, vagy másutt. Bármennyire is ismerősek az alakok és a szavak, mégis mindig új és más csoda egy Szabó Magda regény. Fordulatos, elgondolkodtató, megdöbbentő és életszagú. A jellemek tökéletesek: van, akit szeretni lehet, van, akit nagyon utálni, néhányakat sajnálni, és az utolsó mondatig az olvasó sosem biztos benne, hogy kire milyen címkét fog akasztani majd. De ami számomra a legfontosabb: mindig van olyan szereplő, akinek a helyébe képzelhetem magam. 

Azt mondják, az ember a hős, az erkölcsi győztes alakjában látja szívesen magát. Ez nem illik rám, én mindig kiválasztok egy jellemet, ami érdekes, amiben megtalálok valamit magamból, és legyen ez jó vagy rossz, nő vagy férfi, mindegy. A rokonszenvem az övé. 

A Pilátusban három ilyet is találtam: Vincét, Lídiát és Antalt. De minden egyes mellékszereplő, még Gica is, még Kapitány, a nyúl is érdekelt, és ezért volt különösen nagy élmény ez a regény.

Sok dolgot megtanultam belőle: hogy a „jótét” igenis relatív, hogy senki sem láthat be a másik lelkébe, csak ha már késő, hogy annyi mindenen múlik egy férfi és egy nő kapcsolata, hogy az fel sem fogható. De legfőképpen azt tanultam meg egy életre, hogy Szabó Magda hétéves korom óta kísér, közelebb áll hozzám, mint a saját nagymamám, és folyton mondani akar valamit nekem. Ha nem engedem közel magamhoz, akár egyfajta irodalmi sznobságból, akár mások véleménye miatt, csak saját magamtól veszek el. És nincs rá szükség, hogy még én is megraboljam saját magamat.

Köszönöm szépen, Magda néni. Nagyon köszönöm.

Tudta, ha nagyon akarná, lehetne egy azok között, akikkel Antal időnként együtt jár, csakhogy nem vágyott erre. Antal viszonyai még klinikai mértékkel mérve is túl rövid ideig tartottak, s mindig azt a kellemetlen érzést keltették a kívülállóban, hogy kizárólag biológiai célt szolgálnak. Lídia többre tartott igényt, Antal gondjai, problémái érdekelték, szerette volna rosszkedvűnek, csüggedtnek látni, vigasztalni, enni adni neki, ha éhes, segíteni a munkájában, ha tud. Beszélgetni kívánt volna Antallal, megközelíteni a testi közeledésen túl is, fecsegni virágokról, betegek váratlan gyógyulásáról, még arról is, milyen ruhát csináltasson, vagy mit érdemes elolvasnia, mikor nem szakkönyvet vesz a kezébe. Lídia védtelenül és ártatlanul szerelmes volt Antalba, s mikor tudatosult benne az érzés, más szemmel nézett Szőcs doktorra is. Sóváran, valami új elemmel bővülő imádattal nézte Izát, aki sokféle személyes kiválósága mellett még azt a titkos igét is ismerte, amelyre Antal teste-lelke válaszol. Rendes körülmények között nem félt volna attól, hogy bármiféle más nőnek utódja legyen egy házasságban, de azt eleve elképzelhetetlennek tartotta, hogy Izát kövesse Antal ágyában, asztalánál. Ha valaki Izával élt valamikor, nem felejtheti el – gondolta Lídia –, s ha mégis, csak látszólag, nyilván folyton hozzá mér mindenki mást. Ki merne versenyre kelni ilyen emlékekkel? És hát ha valakinek még Iza sem volt elég, hogy venné észre éppen őt?