Árnyékváros, A kastély előtt, A barbárság éveiből
Mindhárom kötetről elmondható, hogy nem volt rám nagy hatással. Sok verset csak átfutottam, untatott, fárasztott, nem talált meg. Még három külön értékelést sem akartam szánni nekik, annyira hasonló az élmény.
Ott akartam szeretni mindig,
a toledói alkonyatban.
Az alkony és az élet vége
egyformán irányíthatatlan.
Messziről nézem, ahogy indul,
tétovázik a szürkületben.
Felhőben áll a katedrális.
És nem érti, hogy hova lettem.
Ilyen szerelem soha nem volt.
Egész Toledo vele érez.
A percek múlnak. Ráng az arca.
Gibraltár felől forgószél lesz.
Átölelem a katedrálist.
És őt is, ahogy messze lépdel.
S egy olajfát, mely felsugárzik
a halottak lélegzetével.
*
Hajnali áhítat
Dícsértessék, ki terhet ad,
és ki könnyít a terhen,
s ki tudja, nincsen más kudarc,
csak a befejezetlen,
dícsértessék, ki szóra bír,
mert lábánál a zsámoly,
ha ráhajtod a homlokod,
mindig mérj, sose számolj,
dícsértessék, ki jellel olt
– veszélynek higgy, ne tapsnak –,
ahogy a fényérzékelést
megadta a kakasnak,
temesse hajnal késhegyét
toronyzúgás a csendben:
dícsértessék, ki nem teremtett
rabszolgának engem.
*
Rapszódia éjfélkor
Én írom? te írod? melyikünk vétke a szó?
Te vagy a vers helyett, eddig vagy fokozható.
Némulás hártyáját áttéped, tiéd, ha van,
mondd, gyere, diktáld, én megadom: adom magam.
Nem fér el közöttünk se tér, se idő, se más,
örökre miénk az időtlen idomulás.
Istennek úgy tetszett, széptestű lelki rokon,
éppen egy férfifej fér el a mellkasomon.
Térdednek csapdájában sorsába süpped a lét,
add meg az életnek halála jobbik felét.
Bőrödnek ízei bőrömet járják megint,
káprázva lobognak megcserélt érzékeink.
Hajtincsed bozótja, hangodnak sószigete,
kalózok kincseit bűvölöd át ide te:
apádtól-anyádtól elrabolt atom-javak,
a gének teremtő, szubtilis csodája vagy.
Körmömnek felelő, lúdbőrző izmok, a hát,
ujjongják ujjaim a tested körvonalát.
Végtelen szöveg, ha végtére megleltelek,
mormollak, másollak, mint régi kódexeket.
Múlnak a vizek, az időhöz zúdul a part,
lábak és kezek közt a világ örökre tart.
Meddig tart? meddig tart? mikor lesz csontod avitt?
Életem jobb fele, egyszercsak meghalok itt.
Hidat a hidász, a bukfencet bohóc veti –
tested van, lelked van: tartást is adtam neki.
Nemléted csapdája megtart még, ez az a perc.
Vétkeztem, kimondlak. Helyetted van ez a vers.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése