Az elején szokatlan volt az írónő stílusa, valahogy döcögött a történet is. Orlando személye sem érdekelt túlságosan. Ez az állapot úgy harminc oldalon át tartott, azután viszont szép lassan kezdtem megszokni az újfajta nézőpontot, a viszonylagosságot, a felcserélhetőséget, mindent, ami hozzátartozik ehhez a műhöz. A végére már olyan volt, mintha nem is olvasnék, hanem V. W. mesélne nekem. Helyenként zavaros volt, néhol kicsit dagályos, de mindez a Korszellem bemutatását szolgálta. Külön szerettem V. W-t az irónia miatt. Biztos akadtak/akadnak, akik felhúzott szemöldökkel olvasták/olvassák.
A szerelemnek ugyanis, amelyhez ismét visszatérünk, két arca van: egy fekete s egy fehér; két teste: egy sima és egy szőrös. Két keze van, két lába, két farka, minden tagja kettős, s egyik teljes ellentéte a másiknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése