Orbán Ottó: Az éjnek rémjáró szaka

Dal a mindennapos vereségről

Mindennapos vereségünk a test, e 

Lyukas zsák, ahonnét elfolyik az élet, 

Ha beborít a világvégi este, 

Melyből vérivó denevérek vijjogása éled,

És a sok apró szájban a pokol fogsora 

Hozza-viszi a hírt, a füstöt és az égett hús szagát, 

Hogy eddig bármi volt is, többé már soha 

Nem lesz más napszakod, csak éjszakád.

Még semmit sem olvastam Orbán Ottótól, úgy kezdtem neki ennek a kötetnek. Nem a szokványos módon jártam el: ízlelgetni az életművet a kezdetektől, nyomon követni az író/költő útját egészen addig, míg alkotói erényei az utolsó versekben csúcsosodnak ki. Nem, ezúttal a legutolsó versekkel kezdtem, és ez nagyon erős nyitás volt. Ötcsillagos, és kíváncsivá tesz: találok-e jobbakat, vagy ugyanilyen jókat a korábbi versek között? 

A halál közelsége határozottan jót tesz a költészetnek. Kegyetlen mondat, de azt hiszem megállja a helyét, ha nagy költőinkre gondolunk. Itt is bebizonyosodik ez az állítás, ezek a versek egytől egyig ragyogó gyöngyszemek, azaz inkább, hogy a kötet hangulatánál maradjak: fekete gyöngyök, páratlan szépségű darabok. 

Létharc-versek. Ezt írtam fel magamnak olvasás közben Orbán Ottó utolsó írásairól. Szinte az arcomon érzem a hideg verejtéket, miközben a sorait követem a tekintetemmel: megcsap a halál szele. Majdnem Petri-élmény magasságú és mélységű volt, de itt több a keserűség, kevesebb a feloldás. Lehúz, magam alá temet. Megborzongat. Szörnyű és csodálatos. Még a beteges intertextus-éhségemet is kielégítette. Semmi hiba. Tökély. A Halál tökéletessége.

Havasi Attila: 1001 magányos rinocérosz

No, kérem szépen, nem csak Weöres és Varró Dani tud remek gyermekverseket írni. Ezzel a kötettel Havasi Attila bizonyította, hogy van más is, aki életképes ezen a területen. Öröm volt olvasni. Frappáns kis mondogatók, nem csak gyerekeknek. Sőt, a címnek talán ellentmondva, a verseknek felső korhatáruk nincs. Lehet, hogy alsó sem, mert ha a szöveg minden szavát nem is érti a gyermek, a dallamosság, játékos hangzás biztosan megnyeri magának. 

Ha lenne gyermekem, ezt (is) olvasnám neki. Ha gyerek lennék, követelném a felolvasását. Így csak szimplán elolvastam, és jókat mosolyogtam rajta. Édes.

Fekete-fehér versike

Sáros úton bandukolva 
megy az ördög a pokolba. 
Ejha, nahát! 
Olyan, mintha angyal volna.

Havas úton lépegetve 
megy az angyal föl a mennybe. 
Ejha, nahát! 
Olyan, mintha ördög lenne.

Füst Milán: Boldogtalanok

Hű, ez aztán nyomasztó volt. Persze már a címet látva sem vártam semmi szívderítőt. De amellett, hogy nyomasztott, nem sok esztétikai élményt nyújtott. Valahogy ügyetlenek, zavarosak az alakok, és a párbeszédek is. Vilma irritálóan jókislány, Húberhez hasonló lény szerintem nem létezik, Rózát még tudtam volna érteni, de őt meg túldémonizálta. 

Eddig mindent szerettem, amit Füsttől olvastam, ez most nem talált meg.

Róza: (…) Meghalni, nem olyan nagy dolog az. Sokszor elképzeltem, milyen lehet. Jól megnézem ezt az asztalt, meg ezt a szekrényt, meg azt a szobát… és aztán nem látom többé…

Karafiáth Orsolya: Lotte Lenya titkos éneke

hol rajongásom, lesütött pillám? 

Te vagy már az én huffnágelpistám

/Bontott hangsorok, részlet/

Karafiáth verseskötete villant pár jó kis intertextust, de összességében hervatag, gyenge írásokat tartalmaz. Sokszor iskolás, szájbarágós, néhol meg annyira el akar emelkedni a földtől, hogy beveri a fejét a – nem túl magas – korlátaiba. Vannak rémes rímek (romantikázni – nem látja senki … nadekéremszépen!), és a legtöbb vers mintha közhelygenerátorral készült volna. 

Mit mondjak? Csillivilli ürességek.

Némelyiket Sárbogárdi Jolán is megirigyelhetné… (Csak az a baj, hogy Karafiáth szerintem nem viccnek szánta őket.) Vannak egyébként Parti Nagyra reflektáló ügyeskedései. Azok nem lennének rosszak. Annyira. Ezen a vonalon kéne maradni.

Sárközi Mátyás: Párban magányban

Ügyes írás. Közelebb hozta Babitsot, Tanner Ilonát pedig még érdekesebbé tette számomra. Meg úgy általában azokat a költőket, akik köré kész mitológia épült. Izgalmas, de sosem közönséges, vagy bulváros. Szerethető.

érdekesség még itt

Háy János: A Gézagyerek

Háy olyan hétköznapi dolgokról ír, hogy már-már meglepő, milyen hatást tud elérni. Megragadja a dolgok és emberek lényegét. Jó erősen, szinte fáj. És csavar rajtuk egyet. Jól pofon vág, hogy lássuk, hol élünk és kik vagyunk. 

Fájt nekem ez a Gézagyerek, aki ott ült órákig a szalag fölött, mint egy groteszk Isten. És arra jutottam, hogy én se tudom, hogy van ez a kockás konyhakövekkel… hogy most akkor a fehér van-e a feketén, vagy fordítva… Ez is fájt. Meg az is, hogy tulajdonképpen én is Gézagyerek vagyok. Nézem a saját életem futószalagját, felülről és értetlenül. A szalag felszínén semmi sem történik, csak a dolgok egyenletes, rendezett haladása. Egyedül én tudom, hogy az egész, ahogy van, gyárihibás…

Géza: Mama! 

Rózsika néni: Mi van kisfiam? 

Géza: Mama, csak az a rossz ezeknél a kockás konyhaköveknél… 

Rózsika néni: Mondjad kisfiam, micsoda? 

Géza: Hogy hiába nézem, nem tudom eldönteni, a fehér van-e a feketén, vagy a fekete a fehéren, hogy melyik a szalag és melyik a kő. 

Rózsika néni: Azt nem lehet Géza, azt nem lehet eldönteni. 

Géza: Az Isten tudja, az tudja mama? 

Rózsika néni: Az biztosan, kisfiam. 

Géza: És ha történik valami hiba. 

Rózsika néni: Milyen hiba? 

Géza: Mondjuk a földön, valami hiba. 

Rózsika néni: Akkor, mi van? 

Géza: Hogy akkor kijavítja-e? 

Rózsika néni: Nem tudom kisfiam. Lehet, hogy nem.

Borbély Szilárd: Halotti pompa

Mert a nyelv, akár az éjszaka. Nedves, megfejtetlen zörej. Csupa iszonyat, és formátlan, zsigeri sikoltás. Nem emberi.

Szeretem minden szavát. :)

(nagyon menő!)