Nagyszerű és lehangoló egyben. Már az első oldalakon feltűnt, hogy Johan egy nagyképű alfahím szerepében tetszeleg, Marianne pedig a "nem tudom, én inkább megfőzöm az ebédet"-feleség skatulyájában szorong. Tulajdonképpen mind a ketten szoronganak, de saját magukat barikádozták körül. Aztán jönnek a meglepetések, amikor meglazul egy-egy szál a tökéletes szőttesen, kiesik egy-két csavar a remek gépezetből, és a hézagokon át kitüremkednek a meg nem élt vágyak, két egészen elfojtott élet. Hirtelen változásra vágynak, és mindketten elkezdenek kapkodni. Rövid kielégülések, keserű szájíz. Nem tudnak kitörni egy burokból. Még válás után sem. Valami mindig összefogja őket, akár kiabálnak, akár szeretkeznek, akár távol vannak egymástól, vagy országok választják el őket. És ennek nem lehet nevet adni. Nem hinném, hogy ez a szerelem. Ez valami nyomasztó kényszerűség, ami minden emberre ránehezedik így vagy úgy. Ez a felismerés nyomja rá a bélyegét az egészre. Nálam 4 és fél csillag.
Mi érzelmi analfabéták vagyunk. És az a lehangoló, hogy ez nem csak rád és rám vonatkozik, hanem gyakorlatilag minden emberre. Mindent megtanítottak nekünk a testről és Pretoria mezőgazdaságáról és a pi négyzetgyökről, vagy hogy az ördögbe hívják, de egyetlen szót sem a lélekről. Szédítően nem tudunk semmit se magunkról, se másokról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése