Egy régebbi ajánlás hatására kezdtem bele A gólyakalifa olvasásába. Rövid, "könnyű" olvasmányra számítottam. Néhány oldal után rá kellett jönnöm, hogy ez most nem lesz piskóta. Babits versei mindig is magukkal ragadtak, és ez a mű abszolúte babitsos, a maga különös világával.
Tábory Elemér élete látszólag az elkényeztetett úrfiké: családja szeretettel öleli körül, iskolájában elismert, a lányok szeretik helyes arcát, mindenben sikeres. Ám a történetnek van egy kevésbé kedélyes oldala is: éjszakánként azt álmodja, hogy egy szökött, nincstelen, tanulatlan, elállatiasodott inas, akinek életkörülményei napról napra rosszabbá válnak. Csak álmodja?! Nem egészen úgy fest. Elemér személyisége napról napra egyre jobban egybemosódik az álombeli inaséval. Mikor egyiküknek éjszakája, a másiknak nappala van. Mikor az egyik elgyötört, a másikat sem hagyja nyugodni.
A személyiség ilyen mértékű szétesése csakis tragikus kimenetelű lehet. Vagy egy romantikus megoldással itt is mindent helyrehoz a Nő?
Nem árulnám el. Borzongjatok Elemérrel, Elemérért.
Megéri.
Ó, hogy az ember a legnagyobb ellenségét önmagában hordja! Micsoda minden testi méreg a lelki méreghez, amely engem bénít?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése