Parti Nagy Lajos: Az étkezés ártalmasságáról

Először is: véletlen egybeesés, de éppen ma 59 éves Parti Nagy Lajos. 

Isten éltesse még legalább ennyi évig! ;) 

Még nem szereztem jártasságot a műveiben, ez csak a harmadik olvasmányom tőle. Mindenesetre irigylem szóalkotó -és ferdítő képességét, nyelvi humorát, könnyedségét, odakent poénjait. De főleg azt, hogy mindezek mögött nem sikkad el a tartalom, az üzenet. 

Mohó sapiensek, figyelmezzetek!

Zajlik a termékbemutató, Ilike sértődötten kényszerzabál a büfében, vagy éppen hányni jár belé a lélek, nem tudni. Fibinger szorong a nem rá méretezett szónoki pultpituson, és beszél. Mindenről, áradóan, de főleg Ilikéről meg az obezitásról. Mert ugye az a téma. Mármint az evés. Persze kiderül, hogy inkább átvitt értelemben. Vagy méginkább: lelki értelemben. Is.

Na jó. Akit érdekel, az olvassa el magának, mer' én most megyek, és krémest fogok enni. Horribile adagot.

Miért ne legyen a léböjt, a szezámmagkúra meg a beöntéshétvége előtt egy szép, humanitárius búcsú az ízek csábvilágától, mért ne, gondolja ön; és azonmód kényszeres élességgel látja maga előtt az előszobát a futtában lerúgott cipőkkel, az összehuttyant zakót, kifordult kosztümaljat, és látja a konyhaasztalt alsónadrágban, kombinéban, horrible bugyiban (…), és hallja a libidinózus cuppogást, látja a tunkolás meleg, szakrális fényeit a saját arcán és a párjáén, persze burgonyás kenyérrel, mert kétszersült nem tunkol a Kárpátok alatt.

Bartis Attila: Tizenegy novella

Ez annyira gyönyörű volt, hogy csak pislogok. Kerek egész. Nincs egy felesleges mondat sem. Egyetlen oda nem illő szó sem siklott be a sorok közé. Bartis Attilának tényleg elhiszem, hogy Isten nyelve a magyar.

Id(en)éz(zet)ek!

(…) amit az Úristen egyszer becsomagol, azt ember többé ki nem csomagolja soha.

*

Az ember azt hinné, mindössze belátás kérdése, és bárhol meg lehet fordulni, de nem. Kell valami megnevezhető, ameddig eljutott.

*

Mert ahol semmi nincs, onnan föltétlenül tisztábban látja az ember a dolgokat. Az egészet, egyben. Nincs ez túlmisztifikálva, vannak helyek, ahonnan a dolgokat másképpen látni. Persze, lehet, hogy nem tisztábban, jobban, de mindenesetre másképp, egyben az egészet. Hogy merről jön a fény, és hová esik az árnyék.

Várady Szabolcs: Hátha nem úgy van

Földszakadós-égzengős csalódás. 

Kedvelem ugyan, de most már egészen biztos, hogy nem a versei miatt.

Mint elszánt nevetés a régi viccen, 

jelenlétünk fölharsan az ismerős 

szobákban újra; mint a rettegés íze 

a szürkülő ölelkezésben, visszatér.

Baka István: Égtájak célkeresztjén

Újabb, számomra ismeretlen költő versei.

Ez a kötet...ilyenolyan. Megint volt pár csodaszép, meg olyanok is, amik egyáltalán nem fogtak meg. Az arány - kevés jó, sok semmilyen - miatt nem hinném, hogy olvasok még tőle. 

OLY BIZONYTALANNÁ 

Oly bizonytalanná tehet  

egy ilyen esős, őszi nap, 

ha most behunynád szemed, 

 homálynak hihetnéd magad.

S a befüstölt, hideg szobából  

csak nézed, míg esteledik, 

ahogy az ablakon a zápor  

parasztarca veritékezik.

Örkény István: „Rózsakiállítás”

"Mutassuk meg, (…) hogy a meghalás emberi dolog, tehát nevén nevezhető, érthető, és ábrázolható."

Nagy fába vágta a fejszéjét a rendező Örkény. A meghalás emberi is, meg nevén nevezhető, eddig nincs problémám. Na de érthető és ábrázolható… ez már sokkalta bonyolultabb számomra. Persze, azt mondom én is sokakkal egyetemben: tudom, hogy van halál, hogy be fog következni , és mégis olyan távoli, megfoghatatlan az egész. Nem érhetünk valamit, amit személyesen csak egyetlen egyszer élünk át, és utána nincs lehetőségünk feldolgozni az élményt, mivel – meghalunk . Ábrázolható? Talán inkább körülírható, körbetapogatható. 

Bármilyen bátorsággal is nyúlunk a halál témájához, sosem ragadhatjuk meg úgy istenigazából, és nem tehetjük egészen magunkévá. Mi, hétköznapi emberek. És Örkény István? Nos, neki talán jobbak az eredményei ezen a téren.

Tíz percet is lehet jól beosztani, és lehet rosszul harmincöt évet.

Pilinszky János: Kráter

Ezek a versek valami csodálatosak voltak… nem szorongatja meg a szívemet úgy, mint Petri, de nem állt tőle messze.

Francia fogoly

Csak azt feledném, azt a franciát, kit 

hajnalfele a szállásunk előtt 

a hátsó udvar sűrüjében láttam 

lopódzani, hogy szinte földbe nőtt. 

Körülkutatva éppen visszanézett, 

s hogy végre biztos rejteket talált: 

övé lehet a zsákmánya egészen! 

Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát, 

mit úgy lophatott rongyai alatt. 

Nyers marharépát evett, de a torkán 

még alig ért le, jött is a falat; 

és undorral és gyönyörrel a nyelvén 

az édes étel úgy találkozott, 

mint telhetetlen testi mámorukban 

a boldogok és boldogtalanok!

Csak azt a testet, reszkető lapockát, 

a csupa bőr és csupa csont kezet, 

a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra 

és úgy adott, hogy maga is evett! 

Az egymás ellen keserülő szervek 

reménytelen és dühödt szégyenét, 

amint a végső összetartozást is 

önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről 

a suta lábát ahogy lemaradt, 

és semmisülten kuporgott a testnek 

vad gyönyöre és gyötrelme alatt! 

A pillantását, – azt feledném egyszer! 

Ha fuldokolva is, de falt tovább, 

és egyre még, és mindegy már akármit, 

csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? – Őrök jöttek érte; 

a szomszéd fogolytáborból szökött. 

S én bolyongok, mint akkor is a kertben 

az itthoni kert árnyai között. 

A jegyzetembe nézek és idézem: 

„Csak azt feledném, azt a franciát…” 

S a fülemből, a szememből, a számból 

a heves emlék forrón rámkiált:

„Éhes vagyok!” – És egyszeriben érzem 

a halhatatlan éhséget, amit 

a nyomorult már réges-rég nem érez, 

se földi táplálék nem csillapít. 

Belőlem él! És egyre éhesebben! 

És egyre kevesebb vagyok neki! 

Ki el lett volna bármi eleségen: 

most már a szívemet követeli.

Babits Mihály: Húsvét előtt

Babitstól kevés verset ismerek, keveset is szeretek. Talán érettebbnek kellene lennem ahhoz, hogy minden esetben igazán értsem, amiről ír. 

A fentiek ellenére rokonszenvezem vele, és a Húsvét előtt kötet versei sem hagytak hidegen. Jó lett volna Babitsot személyesen ismerni, beszélgetni vele, de mivel ez a lehetőség nem reális, maradtak a versek, mint szócső. És igen, tud szólni, a múltból is, és van üzenete ma is... akinek van rá füle, hallja!

Csak posta voltál

Ki ugy véled, nyomot hagysz a világnak,

kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad

nehezét únja s rímét ismeri:

marad-e rajta valami magadból,

vagy csak az utcán cipődre ragadt por

amit emlékül továbbadsz neki?

Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát

melyet oly égve és merengve futsz át

naponta többször hogy már, azt hiszed,

minden ház lelked mély szineit itta

s lelked rongyait lengi mindenik fa

s a sarki szél is tégedet sziszeg,

kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,

s vedd ki a szélből mit beléje sírtál

mint gramofonba mely megőrzené:

miről beszélnek? Régibb otthonodról

s a vad hegyekről, melyek alul egykor

közéjük jöttél, s amelyek felé

emléked visszanéz közűlük; ez vagy

te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy

Pest közepén, azt hordasz és vetítsz,

s ha árnyat festesz a város falára,

az csak a hűvös havasoknak árnya,

mely rádtapadt s amelyet közvetítsz.

Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,

és a hegyekkel egy csak ott se voltál.

Mi voltál ott? keresd tovább magad!

Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél

s a barbár csúcsoknak nemet feleltél,

mert szülőfölded felelt általad.

Nagyapád háza s a szelíd Dunántul:

de abban se lelheted igazánbul

magad lelkét, lázadó siheder!

Más voltál ott is! más táj, messzebb útak

voltak még amik rajtad áthuzódtak

s csak posta tudtál lenni és meder.

Életed gyenge szál amellyel szőnek

a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:

amit hoztál, csak annyira tied

mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.

Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy

magad is, kit a holtak lépte vet.