Babits Mihály: Húsvét előtt

Babitstól kevés verset ismerek, keveset is szeretek. Talán érettebbnek kellene lennem ahhoz, hogy minden esetben igazán értsem, amiről ír. 

A fentiek ellenére rokonszenvezem vele, és a Húsvét előtt kötet versei sem hagytak hidegen. Jó lett volna Babitsot személyesen ismerni, beszélgetni vele, de mivel ez a lehetőség nem reális, maradtak a versek, mint szócső. És igen, tud szólni, a múltból is, és van üzenete ma is... akinek van rá füle, hallja!

Csak posta voltál

Ki ugy véled, nyomot hagysz a világnak,

kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad

nehezét únja s rímét ismeri:

marad-e rajta valami magadból,

vagy csak az utcán cipődre ragadt por

amit emlékül továbbadsz neki?

Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát

melyet oly égve és merengve futsz át

naponta többször hogy már, azt hiszed,

minden ház lelked mély szineit itta

s lelked rongyait lengi mindenik fa

s a sarki szél is tégedet sziszeg,

kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,

s vedd ki a szélből mit beléje sírtál

mint gramofonba mely megőrzené:

miről beszélnek? Régibb otthonodról

s a vad hegyekről, melyek alul egykor

közéjük jöttél, s amelyek felé

emléked visszanéz közűlük; ez vagy

te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy

Pest közepén, azt hordasz és vetítsz,

s ha árnyat festesz a város falára,

az csak a hűvös havasoknak árnya,

mely rádtapadt s amelyet közvetítsz.

Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,

és a hegyekkel egy csak ott se voltál.

Mi voltál ott? keresd tovább magad!

Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél

s a barbár csúcsoknak nemet feleltél,

mert szülőfölded felelt általad.

Nagyapád háza s a szelíd Dunántul:

de abban se lelheted igazánbul

magad lelkét, lázadó siheder!

Más voltál ott is! más táj, messzebb útak

voltak még amik rajtad áthuzódtak

s csak posta tudtál lenni és meder.

Életed gyenge szál amellyel szőnek

a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:

amit hoztál, csak annyira tied

mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.

Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy

magad is, kit a holtak lépte vet.

Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei

Nemes Nagy Ágnes verseit igen töredékesen ismertem ezidáig, most volt először kedvem és időm egyszerre – ez nagy dolog, ritka csillagállás! – ahhoz, hogy jobban elmélyüljek bennük. 

Volt jó is, kevésbé jó is. Tetszettek a képei, a rímek. A témákat is érdekesnek találtam. De: valami kis (vagy nagy…?) plusz hiányzik nekem ahhoz, hogy a magaménak mondhassam a NNÁ költeményeit. Így csak azt tudom rájuk mondani, hogy jók-jók, kedvesek, de nem lobbantottak lángra, és nem szórnak szikrát tőlük a szemeim, szóval semmi szédítő, hevítő, különleges élményt nem nyújtottak, amit én a költészettől, a versektől általában (el)várok.

erkölcs és rémület között, 

vagy erkölcstelen rémületben, 

mesterségem, mégis te vagy, 

mi méred, ami mérhetetlen,

ha rángva is, de óraként, 

mely képzelt ütemet rovátkol 

az egy-időn – mégis a fényt 

elválasztja az éjszakától.

Tandori Dezső: A járóbeteg

Nehéz ügy, nehéz ügy. Szeretek is küzdeni egy verssel, egy versért, meg nem is. 

Van, hogy ráunok. Félreteszem. De nem lehet, hogy nem értem...! És újra a kezembe kerül. Csiki-csukit játszunk.

Csak az a kérdés, ki győzi meg előbb a másikat. Tandori engem, vagy - mivel a költővel nem áll(hat)ok személyes kapcsolatban - lusta énem az érdeklődőt.

Nemcsak meghalni az, ami

Nemcsak meghalni az, mi vágyott 

cselekedetnek már hiányod, 

ami utána jön, szerencsét- 

lennek szerencsétlenje lesz még.

Elégni, összerothadozni, 

és ehhez magad hozni, hozni, 

minden semmi érvénytelenből, 

abból ott… meg ebből… emebből!

De ha mindent is abbahagynál, 

tátong, amibe belehaltál 

elevenen. És – eleven 

halott – rád vár, mégis legyen,

valami legyen, ami lesz, 

ne hasonlítson semmihez, 

akarod vagy nem akarod, 

ott vagy megint, más-ugyanott,

vagy valakivel újra el- 

kezded, együtt múljatok el: 

talán utolsó forduló; 

szem, szárny, láb, bél – kiforduló…

Jó, persze jó – 

csak semmire se jó.

Jodi Picoult: Gyere haza

Próbálkozom ezekkel a limonádé könyvekkel, mondván, hogy ez majd kikapcsol, és megnyugtat, nem kell gondolkodnom sem. Erőlködöm, de nem megy ez nekem mégsem. Picit irigylem azt, akinek igen. 

Igazi bestseller-limonádé. Picoult nem lőhet mellé – a maga kategóriájában –, népszerű témákat hoz fel, olcsón tud elismerést/érdeklődést szerezni: házassági válság, homoszexualitás, vetélés és gyász, szirupos bölcsességekkel émelyítve. Az első száz oldalon még ellazultan mosolyogtam minden közhelycsokron, aztán jött ez a sztori az öngyilkosságot megkísérlő lánnyal, akit úgy találtak meg, hogy a telefonban hallott vonatzúgás és a harangszó együtteséből pontosan (!) belőtték a helyet, hogy hol van, és persze megmentették az életét. Innentől már ideges lettem, nem ellazult, semmire-sem-akarok-gondolni olvasó. Mielőtt még rángatózni kezdett volna a szemhéjam, gyorsan végig is pörgettem a könyvet, olvasásnak erős túlzás lenne ezt nevezni. Gyorsan belepillantottam, hogy jönnek össze, akiknek össze kell jönniük – Picoult meglepően sokáig húzza! – , aztán nyugodt lélekkel bezártam a pdf olvasót.

Mindig olyan pasira vágytam, akivel a beszélgetéseink a lehető legtermészetesebb módon alakulnak át szonettekké.

Bíró Kriszta: Fiókregény

Lassan olvastam ezt a könyvet, talán annál is lassabban, mint ahogy Dina/Mici elszopogat egy savanyú cukorkát. Kiélveztem minden ízét, az édest, a savanyút. De főleg a keserűt. 

Bíró Krisztát pedig most azonnal meg akarom ölelni, és sírni akarok – mit akarok? már sírok is – mert ez annyira jó, és annyira rossz. 

Együtt lélegeztem Micivel, máshogy nagyon nem is lehet. Szerettem Holdas Józsefet egy egészen picit, Rátzba viszont halálosan beleszerettem. És amikor az ő útjaik különváltak, csak akkor szakadtam el Micitől. Ő továbblépett, én nem. Én Rátz mellett akartam maradni, bele akartam fúrni a fejem Öregember szakállába, érezni az illatát, végigcsókolni az összes csigolyáját. Nem számít, hogy parancsolgat, hogy van más nő is… nem lesz. Felfalom Rátzot, és majd nem lesz más nő. Őrületes szélvész leszek, a végzet asszonya, megtartom magamnak, nem eresztem. 

Csak épp az itt a bökkenő, hogy az ember semmit sem tarthat meg magának . Sem azokat, akiket szeret, sem a sikereit, sem az örömeit, még csak az emlékeit sem, mert azokat is elmossa majd az idő, mint a lassú eső. Úgy végezzük, mint Sóri, a szabó: belekapaszkodunk valamibe, ami a végzetünkké válik. Ilyen ez az élet, örökös kapaszkodás valamibe, valakibe, aki tulajdonképpen nem is létezik. És aztán: felismerés, és zuhanás.

Én is kapaszkodom. Nekem is van egy Rátzom. Csak én nem vagyok olyan erős, mint Mici. Sokan nem tudnak olyan erősek lenni, mint Mici. Ezért rendkívül tisztelem. És Bíró Krisztát is, amiért ezt a csodát leírta. Nem is tudom, hogy ha befejeztem ezt az értékelést, lesznek-e még szavaim ezen a világon bármire.

És akkor most meghaltam. Legbelül.

– Csak tegye azt, amit szokott, akkor nem lesz semmi baj. 

– Azt szoktam tenni, hogy szerelmes vagyok magába, mint egy ló.

Tim Burton: Rímbörtön

Ebben a kötetben  - talán csak a magyar fordításban?- egyedül a cím frappáns. A Pálcikasrác és Gyufalány szerelmét már régebben olvastam, és hasonlókat vártam a többi írástól is, de a egyáltalán nem  kaptam meg.

Talán egy költőre kellett volna bízni a fordítást, mert ez bizony kritikán aluli lett - szerintem. Tényleg, szinte minden sor után fogtam a fejem, hogy te jóságos, te drága. Mert mikor az ember ilyet olvas:

A nevem Jani, 

de a barátaim csak úgy hívnak: 

„a rusnya Pingvinsrác”.

vagy:

Sok zombisrácot 

transzba ejtett mélyen. 

Kiélte szenvedélyét sok amcsin 

és egy francia ex-személyen. ,

akkor szerintem joggal nézhet így:

pláne, hogyha a második idézet eredetije így szól:

She has many different zombies 

who are deeply in her trance. 

She even has a zombie 

who was originally from France.

Na. Ennyit a puffogásból mára.

A Pálcikasrác és a Gyufalány szerelme

Pálcikasrác és Gyufalány; 

a csávó imádta a bigét. 

Hogy miért, nem talány, 

hisz lángra lobbantotta a szívét.

De gyufa és pálcika közt 

örökké tarthat e varázs? 

Jaj, forrófejű a nő; és a srácból 

nem marad, csak parázs.

Székely Szabolcs: Kilenc másodperc reggelente

Mostanság érdeklődéssel fordulok a kortárs írók, költők felé, és ennek a nyitottságnak köszönhetően rengeteg új, érdekes, építő dolgot találok. A kutakodás közben persze kevésbé tetszetős darabokra is lelek néha, ilyen volt ez a kis kötet is.

Azt nem mondom, hogy rossz, mert túl könnyű és felületes volna. Vegyes. Van pár jó kis (oda)mondogatós, frappáns, de összességében nem csigázott fel, és "aha"-élményt sem adott. Olyan kis lagymatag a drága, nem is tudom hova tenni. Az biztos, hogy nem olvasnám újra, talán csak ha nagyon unatkoznék, és más nem volna a kezem ügyében...

Ezzel sajnos ki is mondtam az ítéletet: könnyűnek találtatott. Sajna.

ALTATÓ

Alszik a test már. Lázad van. 

Birkát számolsz álmatlan: 

százötvennyolc… százhatvan… 

Törnek a csontok a szárnyadban.

*

SZÜRKÜLET

Villanyainkat felkapcsolni végre 

mielőtt a sötéthez szoknánk végképp 

többet ér mint mondani magyarázni 

pupillánk rafinált működését