Lassan olvastam ezt a könyvet, talán annál is lassabban, mint ahogy Dina/Mici elszopogat egy savanyú cukorkát. Kiélveztem minden ízét, az édest, a savanyút. De főleg a keserűt.
Bíró Krisztát pedig most azonnal meg akarom ölelni, és sírni akarok – mit akarok? már sírok is – mert ez annyira jó, és annyira rossz.
Együtt lélegeztem Micivel, máshogy nagyon nem is lehet. Szerettem Holdas Józsefet egy egészen picit, Rátzba viszont halálosan beleszerettem. És amikor az ő útjaik különváltak, csak akkor szakadtam el Micitől. Ő továbblépett, én nem. Én Rátz mellett akartam maradni, bele akartam fúrni a fejem Öregember szakállába, érezni az illatát, végigcsókolni az összes csigolyáját. Nem számít, hogy parancsolgat, hogy van más nő is… nem lesz. Felfalom Rátzot, és majd nem lesz más nő. Őrületes szélvész leszek, a végzet asszonya, megtartom magamnak, nem eresztem.
Csak épp az itt a bökkenő, hogy az ember semmit sem tarthat meg magának . Sem azokat, akiket szeret, sem a sikereit, sem az örömeit, még csak az emlékeit sem, mert azokat is elmossa majd az idő, mint a lassú eső. Úgy végezzük, mint Sóri, a szabó: belekapaszkodunk valamibe, ami a végzetünkké válik. Ilyen ez az élet, örökös kapaszkodás valamibe, valakibe, aki tulajdonképpen nem is létezik. És aztán: felismerés, és zuhanás.
Én is kapaszkodom. Nekem is van egy Rátzom. Csak én nem vagyok olyan erős, mint Mici. Sokan nem tudnak olyan erősek lenni, mint Mici. Ezért rendkívül tisztelem. És Bíró Krisztát is, amiért ezt a csodát leírta. Nem is tudom, hogy ha befejeztem ezt az értékelést, lesznek-e még szavaim ezen a világon bármire.
És akkor most meghaltam. Legbelül.
– Csak tegye azt, amit szokott, akkor nem lesz semmi baj.
– Azt szoktam tenni, hogy szerelmes vagyok magába, mint egy ló.
