Varró Dániel: Akinek a lába hatos

Cuki ez a Varró Dani, 

ennyit akartam mondani.

Bartos Erika: Bogyó és Babóca – Évszakos könyv

Primitív.

 Minden állat/lény/? egyformán hógolyófejű és idülten mosolyog. 

Az illusztráció snassz. 

Lehet ezt annyival igényesebben is…

Berg Judit: Hisztimesék

Én – sajnos – nem felolvastam, hanem csak olvastam, ami biztosan más élmény. Gyönyörködtem az illusztrációkban, igazán szépek. A mesék, hm… nem tudom, hogy mit lehet elérni velük egy hisztis gyereknél, de el tudom képzelni, hogy jó hatással vannak a kicsikre.

Závada Pál: Jadviga párnája

Tudom, nem olyan a legtöbb asszony, mint én, hanem mindent eltű rő en simulékony. S néha magam is sóvárogtam rá, bár-csak ilyen lennék! De nem értik a férfiak!, nem értik (és Magának is jópár év kellett, míg kezdte már felfogni), hogy ő k maguk vágják el a legbelülr ől kihajtó érzelmeim növését! Azzal, hogy nap mint nap sürgetve, haszonlesve várják: Lehet-e már learatni engem. Másnap meg ismét. Boruljak virágba, forduljak term őre, sebesen és tüstént. Mért gondolják, hogy a mondott id őben, ha akarom, ha nem, muszáj kasza alá dő lnöm? De ha én nem haszonnövény, hanem vadvirág vagyok! 

/Jadviga saját magáról/

Veszedelmes egy nő ! Ijeszt ően kiismerhetetlen, s életveszélyesen képes kiterjeszteni hatalmát. S még ha fölforrósodik is, legbelül jéghideg. Szerelmi úrnő szeret csak lenni (avagy ha néha akarna is mássá változni, nem tud), szenvedélyének szolgáló cselédjévé válni pedig nem képes soha! És amint újra és újra hazatalál benne a rontás – akkor csak széttiprást, összeomlást, vért akar látni. Utána pedig bocsánatkérését a vérz őnek. S így majdan megenyhül, utóbb talán szelídség, szeretet és valami kifürkészhetetlen természet szenvedély is föltámadhat benne. 

/Franci Jadvigáról/

Mert az a legkevesebb, amit mondhatok, hogy ha az egyik alak benne valóban a szerelem el ől elfutó nimfa – a másik épp a vele ellentétes alkatú, csábító szerelemistenn ő.

A harmadik véleményt Ondris írja a naplójába, és igen leegyszerűsítve, de összefoglalja Jadviga jellemét, legalábbis azon részét, amit ő felfoghat belőle. 

Rendkívül érdekes ez a nő, de sehogy sem szeretnivaló. Hasonlít kicsit az Iszony Nellijéhez, ám vele sokkal nehezebb együttérzést tanúsítani számomra. Nelli Sanyijától én is borzongtam, undorodtam, de Ondrist szántam és sajnáltam. Bár eleinte sürgető vágya és türelmetlensége, erőszakossága miatt nem kedveltem, később, ahogy egyre reménytelenebbé vált feleségéhez fűződő szerelme, elnéztem neki mindent. Jadviga egyszerűen nem való egyetlen férfi társául sem. Vagy azért, mert lélekben Apácskáé, vagy csak egyszerűen így lett kódolva. Van benne valami Bovaryné is, de az ő szenvedélyeit – helyenként azok hiányát – nem tudtam megérteni. Haragudtam rá, amiért úgy kínozta Ondrist, és nem tudott vele őszinte lenni. Néhol érteni véltem a motivációját, de mindig összezavarodott a kép. Megalázták, fájt, de odasündörgött, sündörögtek hozzá, de megalázta ő is, aki így cselekedett. Pontosabban a férjét. Ha adott is, akkor sem magát adta, csak valami odavetett darabkát, hogy nesze drágám, rágódj rajta . Bármilyenek is a körülményei, én megvetem Jadvigát. Az a húzd meg-ereszd meg, amit játszott Ondrissal egyszerűen kegyetlenség. (pl.: 353. oldal)

Zavartak a „lábjegyzetek”, szerintem több volt belőlük a kelleténél, de érdekes volt ez a hármas naplóregény megoldás, ahol két generáció és három ember üzen, elemez, kesereg és remél. A stílusa tetszett, egyes leíró részek megpirongattak, néhol fel is szisszentem, hogy ez már majdnem sok, de Závada mindig megállt a határvonalon. Nem volt sem indokolatlan trágárság, sem öncélú szexualitás. Na jó, a fakanalas sztori nekem már kicsit fujj.

A tánc-zene-tenger hasonlat gyönyörű volt. (334. oldaltól) Ha más nem is ragadott volna meg ebben a történetben, az ilyen részekért terveznék még olvasni Závadától.

Mindketten tudjuk, drágám, mi az, amikor az ember úgy odaadja magát a boldogságnak, hogy szinte felolvad benne, és mi az, amikor erre képtelen, bárhogy is szeretné.

Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?

Röviden: ÁK/OK + * 

_________________________________________________________________ 

Becsapós a cím, az ember gondolatban odaállítja a polcon a Kötelezők röviden-könyvek mellé. Pedig nem oda való. Sokkal inkább egy művelődni vágyó, tanácstalan könyvmoly polcára, aki rájött, hogy mindent nem lehet elolvasni, bármennyire is szeretné. 

Néhol kicsit sok ez a könyv, vannak meredek ötletei, de jellemzőbb rá az, hogy érdekes támpontokat ad. Bayard humora kellemes. Viszont temérdek a spoiler.

*a magyarázatot lásd a könyv legelején

Hogy valaki művelt, az nem azt jelenti, hogy olvasta ezt vagy azt a könyvet, hanem, hogy képes fogódzót találni a könyvek egészében, vagyis tudja, hogy egészet alkotnak, és ezen belül képes minden egyes elemet elhelyezni a többihez képest. A benső itt nem számít annyit, mint a külső, vagy ha tetszik, a könyv belseje egyben a külseje, mivel minden könyvnél az a fontos, hogy milyen más könyvek találhatók mellette.

Daniel Glattauer: A hetedik hullám

A Gyógyír északi szélre folytatása

Nem tudok párhuzamosan érezni. Lineárisan érzek. És lineárisan szeretek. Egyiket a másik után. De mindig csak egyet.

Kicsit gyengén indult, és megijesztett: most szépen elszúrom magamnak a Gyógyír északi szélre különleges hangulatát, amit már régen tapasztaltam egy könyv olvasása közben. Attól is tartottam, hogy ha Emmi és Leo találkoznak végre egymással, megszűnik a varázs. Nem is az ő számukra, hanem számomra. De ez sem következett be.

Ha a szöveg felett lebegünk, akkor talán közhelygyűjteménynek látszik az egész. Ha sosem voltunk még totálisan elveszve a saját életünkben, akkor talán feleslegesen túllihegett, rétestésztaként nyújtott történetként aposztrofáljuk ezt a könyvet.
Még az én fejemben is megfordult néha, hogy mennyire élettelen ez az egész. Ott ül két ember, ki-ki a maga számítógépe előtt, egymástól nem olyan távol, hogy az gátolhatná őket a találkozásban, és lamentálnak. Körbejárják a másik minden szavát, találgatják, hogy mi miért
van, és nem veszik észre az adódó, a tiszta megoldási lehetőségeket…

Várjunk csak…! Hm, ez egész életszerűen hangzik, nem?

Mit csinálunk mi – mit csinálok én? Ezer mellékutcába betévedünk – betévedek , mielőtt felfognánk – felfognám, hogy az egyenes út a legrövidebb és legésszerűbb. Áltatjuk magunkat – áltatom magamat, hogy majd valami fensőbb hatalom dönt a dolgunkban – a dolgomban, és nekünk – nekem csak várnunk – várnom kell a végkifejletre.

Örülök, hogy elolvastam. Örülök, hogy egymás után, szinte szünet nélkül olvastam el mind a kettőt. Több volt, mint aminek első pillantásra látszott. De tudjátok mit? Bármilyen is volt, jólesett a lelkemnek, hogy elolvastam. Adott egy aprócska reménysugarat…

Csak a legjobbat akartam neked. Sajnos nem jutott eszembe, hogy én magam lehetnék a legjobb.

Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre

Mi a megcsalás? Egy e-mail? Vagy egy hang? Egy illat? Vagy egy csók?

Fantasztikus volt ez a könyv, és hatalmas meglepetés. Bánom is, meg nem is, hogy ilyen gyorsan elolvastam. Megszerettem Emmit és Leót. Sajnálom, hogy el kellett szakadnom tőlük. Csillagos ötös, ahogy Glattauer megírta ezt a történetet, igazán.

Viszont: a szívem-lelkem gyűlöli Bernhardot, de még jobban a tökéletes házasságokat és a rohadt, rohadt társadalmi konvenciókat, mind egy szálig. 

És a poszt írója most sír, sír, sír, sír. És közben gondol Valakire.

Fúj az északi szél.