Ezt a könyvet senki sem ajánlotta nekem, a szerző nevét (ami szerintem gyönyörűen cseng) is csak néhány hónapja hallottam először – szégyellem is ezt a hiányosságot –, bár a Sátántangó címe már régebbről ismerős volt, de nem tudtam névhez kötni.
Számomra új szerzőknél mindig valami rövidebbel kezdek, hogy ha esetleg nem tetszene, ne kelljen végigszenvednem 500 oldalt, na meg a hosszú könyveket amúgy sem szeretem, de ez most más téma.
A Kegyelmi viszonyok váratlanul jó volt, szavai pofon vágtak, és lehet, hogy mazochista vagyok, de én leginkább ezt várom egy könyvtől.
Az első novella, az El Bogdanovichtól abban segített, hogy megízleljem Krasznahorkai stílusát, megszokjam a képeit. Szerintem rendkívül erős képi hatást ébreszt, bennem legalábbis filmszerűen jelentek meg az egyes történetek alakjai, és valamiért mindig fekete-fehérben.
A második írás a Borbélykézen volt, ami engem emlékeztetett a Bűn és bűnhődés gyilkosságot leíró részére, csak annál sokkal de sokkal jobbnak találtam.
A Herman, a vadőr és A mesterségnek vége ugyanabban a közegben játszódtak, és magvuk is megegyezett, de a nézőpontok különbözősége által egészen más rálátást nyerhet az olvasó a történtekre. Ez a kedvencem, mert a legkomolyabb dilemma elé állít: hogyan engedelmeskedjünk vagy ne engedelmeskedjünk lelkiismeretünk parancsának. Ebben talán hasonlít Az ötödik pecsétre, ami nagy kedvencem.
A Csapdás Rozi megint ilyen kettős nézőpontot vetített elém, szintén zseniálisan megírva.
A Hőség a kisember és a hatalom viszonyát mutatja be, illetve azt, milyen relatív a jó és a rossz oldalon állni.
Az állomáskereső című történettel kapcsolatban az emberi jellem összetettségének rajza bontakozott ki előttem, és ez is nagy kedvenc témám, telitalálat.
Az utolsó hajó szerintem remek zárás, borzongató és sötét.
Összességében elmondható a halálnovellákról, hogy az önazonosság kérdéskörét járják körbe, legalábbis az én olvasatomban. Egyes szereplők keresik önmagukat, mások megtagadni próbálják, megint mások félnek a személyiségük rejtett, sötét területeitől, és vannak, akikről már lekopott az öntudat, az én-tudat. Szerintem érdekes kérdés az is, hogyan viszonyulnak a Felsőbb Hatalomhoz, illetve már az is, mit tartanak annak.
Száz szónak is egy a vége: engem meggyőzött, hogy olvassak még tőle.
világosan látta, hogy így hamarosan megőrül, márpedig „a tébolyban nincsen semmiféle isten”
