2011. július 13., szerda

Flaubert: Bovaryné

Ez a regény azt hiszem az első, amelynek egyetlen szereplőjével sem tudtam azonosulni. Ennek ellenére élveztem az olvasást, és sok értékkel gyarapított Flaubert műve.

Idősebb Bovary és felesége kicsit sem izgattak, talán egy cseppet untam is történetüket. Ifjabb Charles Bovary azonban már több érdekességgel szolgált. Első, nála jóval idősebb feleségéről még szívesen hallottam volna, és Emma már feltűnésekor sem volt szimpatikus, bár félreértettem jellemét.
Azt hittem, hogy Emma csendes, engedelmes és hálás fiatalasszony lesz, ehelyett felnőtt létére is a romantikus regények világában élt, nagyobb szerelmet várt, nagyobb lángolást, kalandokat.
(Jelleme szerintem hasonló Mathildéhoz, a Vörös és feketéből)
Emma túl ábrándozó volt ahhoz, hogy szeressem, férje pedig túl földhözragadt. Folyamatos sopánkodások közepette olvastam, hogy nem tűnt fel neki sem felesége vágyakozása, sem későbbi házasságtörtései.
Homais úr, a gyógyszertáros igazi idegesítő okostojás, felesége pedig tökéletesen szürke, bár legalább jó anyának tűnik.
Léon Dupuis kezdetben még szimpatikus is, később azonban papuccsá válik, és ezzel minden vonzerejét elveszti.
Rodolphe Boulanger csábítása szerintem otromba és felelőtlen volt.
Lheureux egyszerűen tenyérbemászó, az erkölcsöt nem ismerő kereskedő zsánerképe, ha lehet ezt a szót használnom rá.


Első mondatom talán tévedés. Mert mégis van egyvalaki, akit szerettem, akit sajnáltam, akivel együtt tudtam érezni. Ez pedig Justin, aki a háttérben maradt, és reménytelenül, magáért szerette Emmát. Az ő jelleme valóban meghatott. 

Minden mosoly az unalom ásítását takarja, minden öröm egy-egy átkot, minden élvezet a csömört, s a legízesebb csókok sem hagynak egyebet az ajkon, mint egy magasabb gyönyörűség megvalósíthatatlan ábrándját.

2011. július 10., vasárnap

Balzac: Goriot apó

A Goriot apó az első oldalaktól tetszett, csak azt nem értettem, miért az a címe, ami. Goriot tűnt a legjelentéktelenebb lakónak Vaquerné házában. Még jobban összezavarodtam, mikor Eugéne előbbrejutását kezdte el leírni Balzac. És rengeteg jellemet ítéltem meg rosszul. Tartalom illetve cselekményleírás helyett erre fókuszálnék.

Goriot apó: első benyomás nyámnyila, a regény végére: a legodaadóbb és legtisztább ember a világon
Eugéne: élvhajhász, szülei pénzét gátlástalanul költő világfi | becsületes és tisztességes fiatalember
Vautrin: gonosz, sötét ügyletekbe keveredő bűnöző | mindezek ellenére is tisztességesebb sok szereplőnél
Delphine és Restaudné: kedves, boldogtalan asszonyok | számító haszonlesők


Goriot önzetlensége példátlan, apai szeretete a realitáson is túlmenő. Halálos ágyán be is vallja, hogy elrontotta lányait a túl sok kényeztetéssel. Tisztességben, de lelkét gyötrő kínok közt hal meg.
Csak egy kérdésem maradt a regény végeztével: Eugéne, az egyetlen szilárd erkölcsű szereplő miért nem tér vissza családjához, hagyva Delphine-t, hogy főjjön a saját levében??


Ez az élet, ilyen a valóságban. Nem szebb, mint a konyha, ugyanolyan büdös, és aki főzni akar benne, bizony bepiszkítja a kezét, az a fontos, hogy utána meg tudjon mosakodni: ez korunk erkölcse.

2011. július 6., szerda

Stendhal: Vörös és fekete

Mint minden kötelezőhöz, ehhez a regényhez is kicsit óvakodva közeledtem. A kötelezőkkel szembeni viszolygás szerencsére egyre inkább kiveszőben van belőlem. Így tudtam élvezni Stendhal csodálatos regényét, a Vörös és feketét.

A könyv legelején nem volt szimpatikus Julien karaktere. Micsoda aljas képmutató...! Csak a pénz és a feltörekvés jár az eszében...! Ésatöbbi, ésatöbbi. Aztán a tudása miatt kezdtem el becsülni (mint az embereket általában). És szép lassan megkedveltem. Végül rájöttem: nem ő volt képmutató! A század volt képmutató, amiben élt. Sőt, továbbmennék: a világ képmutató. Hiszen ma is ez megy! Minden különbség annyi, hogy a társadalmi osztályok már nem ilyen nehezen átjárhatóak, talán. Illetve az elnevezések változtak. Már nincs pair, herceg, hadnagy, csak szegények és gazdagok. Ettől a felismeréstől fogva máshogy tekintettem Julienre. Szerelmét de Renalné iránt először kételkedve néztem, de végül annyira megkedveltem őket, hogy nekem is fájt, mikor el kellett szakadniuk.
A szemináriumban töltött időszak nem tartozik a kedvenc részeim közé, Pirard, Castanéde... mikor de la Mole márkihoz kerül, már érdekesebbé válnak a dolgok. A márkit megjelenésétől fogva szerettem, nem így Mathilde-ot. Gőgös, utálatos. És ez a véleményem nem változott. Még a regény végén, Julien megmentésére tett kísérletei közben is mennyi színészkedés, még Julien halála után is mennyi, középkorra emlékeztető hősies játszma! Valóban el tudom hinni, hogy Julien halála után 1-2 évvel Mathilde hozzáment egy előkelő, üres férfihoz, és elfeledte a rendkívüli Julient, gyermekéről pedig nem is gondoskodott.
Nem ilyen volt de Renalné szerelme. Szó szerint sírig tartó. És még utána is.

Ha Julient halála után Voltaire istene várta, akkor minden bizonnyal egy jobb világba csöppent.

Remek regény. Ajánlom!

Csak én tudom, mi telt volna tőlem. Mások szemében legfeljebb kérdőjel vagyok! 
Julien Sorel 

2011. június 25., szombat

Szophoklész: Antigoné

Már régóta újra akartam olvasni ezt a klasszikust, de valahogy mindig elhalasztottam. Kár volt! Szophoklész ezen alkotása kedveltette meg velem a drámát mint műfajt. Méltatlanul leledzik a kötelező olvasmányok "majd rövidítettben megnézem a tartalmát" szekciójában. Pedig kb. egy óra elég az elolvasásához, és a "befektetett energia" többszörösének megfelelő értékeket kapunk tőle. Témája ma is, holnap is aktuális.



A dráma konfliktusa sosem évül el: a lelkiismeretünkre (az égi törvényre) vagy a szabályokra (földi törvényekre) hallgassunk? Talán furcsa, de a kettő sokszor nem fedi le egymást. Antigoné úgy döntött, hogy makacsul ragaszkodik az istenek általa (helyesen) vélt akaratához, és eltemeti testvérét, Polüneikészt. Iszméné, Antigoné testvére számomra a legellenszenvesebb szereplő: határozatlan, kesereg, egy helyben toporog. Kreónt inkább sajnálom önfejűsége miatt, viszont paradox módon hasonló Antigonéhoz: elvhű és rendíthetetlen. Egyetlen negatívuma az, hogy ez a rendíthetetlensége alárendeltje dicsőséges uralkodásának, talán egoizmusának. Haimón karaktere is pozitív, kezdetben észérvekkel, később indulatosan próbálja apját a helyes útra téríteni. Zavart viszont, hogy Haimón és Antigoné szerelmét valahogy mintha a cselekmény közepén eszelte volna ki Szophoklész. Semmiféle előzmény, célzás sem történik kapcsolatukra. Haimónnak nem vigasztalnia kéne gyászoló szerelmesét? Nem kéne mellette lennie? Antigonénak nem illene megemlíteni nagy tervének végrehajtása előtt, hogy "ó, édes Haimónom, csak téged ne kéne itthagynom..."? Nem érzem köztük a valódi kötődést, ezért tűnik logikátlannak Haimón öngyilkossága. Ha nem is logikátlannak, váratlannak. Ez a furcsaság nem ejt csorbát Szophoklész munkásságán, mégis zavaró. Szerintem. Mindent összevetve azonban pozitív oldalra billen a mérleg: biztosan nem most olvastam el utoljára.

2011. június 21., kedd

Örkény István - Tóték

Szívesen olvasom Örkény formabontó, szórakoztató, elgondolkodtató írásait, főleg az egyperceseket. A Tóték már többször is volt a kezemben, de hogy az élmény friss legyen a "recenzióhoz", most újra elővettem és megállapíthatom: még mindig szeretem.



A cselekmény azt hiszem mindenki előtt ismert. Az alapvetően tragikus motívumra (háború) épülő történet mégis rettentően komikus, az utolsó pillanatig nevettető. Leginkább Cipriani karakterét szerettem, emellett persze Tót Lajos, a "főszereplő" volt szimpatikus, de Tótné és Ágika, az Őrnagy és minden más mellékszereplő is remekül volt megformálva. De beszéljen helyettem az író:

"Tót Lajos nem volt Korinthosz királya, hanem csak községi tűzoltó egy hegyvidéki községben. Ennélfogva sohasem sértette meg az isteneket. Hát akkor mi volt a bűne? Talán nem is volt bűne, legföljebb az, hogy abban a korban élt, amikor csupán egy választás volt: vagy lázadónak, vagy Sziszüphosznak lehetett csak lenni. A történelem sokféleképpen ismétli önmagát. Nem egy ilyen kor volt, sok tehát a Tótunk. Ha egy népet beletörődni tanít meg a sorsa, persze nehéz bűnösnek bélyegezni azt, aki a végkimerülésig folytatja a beletörődést. Még nehezebb elítélni éppen ezt a tűzoltót, hiszen eljön a perc, amikor azt mondja: nincs tovább - és maga zúdítja le a sziklát a völgybe."

(Örkény István: Levél a nézőhöz)

2011. június 4., szombat

Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége

Körülbelül két héttel ezelőtt youtube-on Juliette Binoche-ról kerestem videókat. Ő az egyik kedvenc színésznőm, remek alakításait láttam, és szerintem gyönyörű nő. Ráakadtam egy "Unbearable lightness of being" című videóra, amit megnéztem. Hú. Na, keressünk csak rá...! Hiszen ez egy könyvadaptáció!

Hétfőn a könyvtárban első dolgom volt, hogy megkeressem a könyvet. Annyira megtetszett a címe, és a történetfoszlány, amit a trailerből megismertem, hogy ki is vettem. Még aznap délután olvasni kezdtem, és képtelen voltam letenni. 2 nap (3-3 óra délutánonként) kellett az elolvasásához, és el sem hittem, hogy már a végére is értem. Hihetetlen olvasmányélmény volt, és biztosan újra fogom olvasni.

Leginkább a szókimondás, a dolgok nevén nevezése döbbentett meg. S ez a csodálkozás arra is rávezetett, hogy én magam mennyire félek a "tiszta" beszédtől. Kundera nem fél leírni, hogy -már-már ambivalens módon- ott van az emberben a jó, a sok emelkedett érzés, és mellette a... szar. Még most is furcsa leírni. Az is furcsa, hogy eddig erre olyan nézőpontból, mint az Író, nem tekintettem még soha. Közhelynek tűnhet, és mégsem az. Nem Coelho féle "az ég kék, és az emberek szoktak szerelmesek lenni" megjegyzések töltik meg a regényt, hanem mély igazságok. Fájdalmas igazságok.



A regény a cseh történelem egy keserű szeletét is bemutatja, úgy, ahogy eddig sosem hallottam róla. Már csak emiatt is tanulságos volt elolvasni, de ennél jóval többet adott.

Tomás alakja egyszerre volt vonzó és taszító, haragudtam rá azért, mert nem képes megelégedni Teresával, aki a kedvenc szereplőm lett volna, ha nincs ott Sabina. Az ő eszméi voltak a legvonzóbbak számomra, még az árulás-sorozattal együtt is. Franzot viszont sajnáltam.

"A szerelem annyit jelent, hogy lemondunk az erőnkről" , írja Kundera. És ennek tökéletesen eleget tesz Teresa alakja. Jól megírt történet, remek cselekmény. Bekerült a kedvenceim közé.



"Nem a szükségszerűség, hanem a véletlen van teli varázzsal. Ahhoz, hogy a szerelem felejthetetlen legyen, úgy kell röpködnie körülötte az első pillanattól a véletleneknek, mint a madaraknak assisi Szent Ferenc vállánál."





2011. június 3., péntek

Kőrösi Zoltán: Milyen egy női mell? - Hazánk szíve

Kőrösi Zoltánról semmit sem tudtam körülbelül másfél hónappal ezelőttig, amikoris valaki ajánlotta nekem ezt a regényét. A cím alapján valami egészen "nem nekem való"-ra számítottam, de pozitívan kellett csalódnom.



A Milyen egy női mell? - Hazánk szíve c. könyv gyakorlatilag családregény, történelmi regény és romantikus regény egyben. A cselekmény bemutatja az örök körforgást, a folyamatosságot, mely leginkább a karperec-motívumban és -számomra- a nevek ismétlődésében jelenik meg, bár ez utóbbi helyenként megnehezítette számomra a megértést.

Orlik Péterbe szégyenkezve bár, de kicsit beleszerettem, el tudtam képzelni Ilona helyzetét.
Kedvenc szereplőim azonban Flaschner Arnold, Liszi és Durst voltak. Arnold személyisége érdekes volt, kalandjai a különös, nyom nélkül eltűnő nővel izgalmasak voltak, halála pedig váratlan, keserű.
Legjobban mégis a Liszi-Durst szál kötött le. Megismerkedésüktől tudtam, hogy lesz köztük valami, csak arra nem számítottam, hogy ilyen nagy ívű, nemes, tartós és megindító. Könnyeket csalt a szemembe.

A visszatérő mondatok legtöbbször hozzáadtak az élményhez, magyaráztak, kifejtettek, de néhány esetben zavartak; túlmagyarázásnak éreztem gyakori ismétlésüket.

Mindent összevetve: elismerésem az Íróé, aki ilyen kusza szálakat -indákat- ilyen kerek egésszé, önmagába visszatérő körforgássá dolgozott ki. Szeretnék még olvasni tőle. Hangulatos, képszerű, merész.