Szophoklész: Antigoné

Már régóta újra akartam olvasni ezt a klasszikust, de valahogy mindig elhalasztottam. Kár volt! Szophoklész ezen alkotása kedveltette meg velem a drámát mint műfajt. Méltatlanul leledzik a kötelező olvasmányok "majd rövidítettben megnézem a tartalmát" szekciójában. Pedig kb. egy óra elég az elolvasásához, és a "befektetett energia" többszörösének megfelelő értékeket kapunk tőle. Témája ma is, holnap is aktuális.

A dráma konfliktusa sosem évül el: a lelkiismeretünkre (az égi törvényre) vagy a szabályokra (földi törvényekre) hallgassunk? Talán furcsa, de a kettő sokszor nem fedi le egymást. Antigoné úgy döntött, hogy makacsul ragaszkodik az istenek általa (helyesen) vélt akaratához, és eltemeti testvérét, Polüneikészt. Iszméné, Antigoné testvére számomra a legellenszenvesebb szereplő: határozatlan, kesereg, egy helyben toporog. Kreónt inkább sajnálom önfejűsége miatt, viszont paradox módon hasonló Antigonéhoz: elvhű és rendíthetetlen. Egyetlen negatívuma az, hogy ez a rendíthetetlensége alárendeltje dicsőséges uralkodásának, talán egoizmusának. Haimón karaktere is pozitív, kezdetben észérvekkel, később indulatosan próbálja apját a helyes útra téríteni. Zavart viszont, hogy Haimón és Antigoné szerelmét valahogy mintha a cselekmény közepén eszelte volna ki Szophoklész. Semmiféle előzmény, célzás sem történik kapcsolatukra. Haimónnak nem vigasztalnia kéne gyászoló szerelmesét? Nem kéne mellette lennie? Antigonénak nem illene megemlíteni nagy tervének végrehajtása előtt, hogy "ó, édes Haimónom, csak téged ne kéne itthagynom..."? Nem érzem köztük a valódi kötődést, ezért tűnik logikátlannak Haimón öngyilkossága. Ha nem is logikátlannak, váratlannak. Ez a furcsaság nem ejt csorbát Szophoklész munkásságán, mégis zavaró. Szerintem. Mindent összevetve azonban pozitív oldalra billen a mérleg: biztosan nem most olvastam el utoljára.