Tóth Krisztina: Vonalkód

Nem akartam belekezdeni valami nagyobb lélegzetű írásba, úgyhogy éppen jól jött ez a novellagyűjtemény, amit már többen is ajánlottak nekem.

Különös egy múltja (és jelene) volt (van) ennek a Tóth Krisztinának. Ezelőtt még sosem olvastam tőle/róla semmit, de ezek az írások nagyon felkavarók, érdekesek. Legjobban a Hideg padló tetszett. Ezek után a verseire is kíváncsi vagyok!

Mintha ezért jöttem volna ide. Homályosan éreztem hetek, hónapok óta, hogy dolgom lesz ezzel az érzelemmel, hogy a legváratlanabb, leglehetetlenebb helyzetben fog felbukkanni, hogy nem lehet csak úgy egyszerűen abbahagyni egy kapcsolatot, meg kell dolgoznom azért, hogy múlttá válhasson a még jelenlévő. kísértő, lezáratlanul magam mögött hagyott idő.

Füst Milán: Szexuál-lélektani elmélkedések

Teljesen véletlenül, online antikváriumi kutakodásom alatt találtam rá erre a könyvre. Kíváncsi voltam Füst Milán nézőpontjára, és A felesége történetén kívül mást még amúgy sem olvastam tőle, ezért meg is vettem. Még a múlt hónapban kezdtem el olvasni délutánonként, esténként. Lassan, fejezetenként haladva értem a végére ma délelőtt.

Füst Milán nézőpontja már regényében is különös hatást gyakorolt rám. Mindig borzongva, de egyet kell értenem vele. Nem volt ez most sem másképp. És hiába nem tegnap íródott a könyv, riasztóan aktuális. Főleg olyan közegben, amilyenben élek. Ahol minden tabu, és inkább a szenvedést, titkos bűnöket vállalja az ember, ha nem akar a társadalomból kivetett céda/kéjenc lenni. Füst segítő kezet nyújt ezzel a sajnos kissé töredékes könyvvel, amelyet talán még bővíthetett volna. Bemutatja, hogy máshogy is lehet, mindeközben nem szólal fel az utálat hangján, sőt: már-már mikszáthi sztoikus elnézéssel követi végig a bukdácsoló ember szexualitását. Tartalmas, értékes könyv, néhol megdöbbentő, néhol evidens, amit olvasunk. De sajnos (?) aktuális. Csillagos ötös lenne, ha picit több számszerű adattal szolgálna.

 … minél eszeveszettebbek a hajlamaink, annál ájtatosabb képet kell vágni hozzá […]

Karinthy Frigyes: Capillária

Előző olvasmányom Karinthytól meggyőzött arról, hogy érdemes folytatnom "komolyabb" művei olvasását. A Capillária jó ajánlólevéllel érkezett hozzám, így el is olvastam. Újabb nagybetűs katarzis.

Összehasonlíthatatlanul jobb volt Gulliver első útjánál, pedig azt is nagyon szerettem. A férfi-női kapcsolatról több nézőpontból, több műfajból, több szerzőtől is olvastam már, nőktől nőkről, férfiaktól férfiakról és nőktől férfiakról, meg férfiaktól nőkről... száz szónak is egy a vége, sok érdekességet megjegyeztem, de a Capillária valami egészen újat mutatott.
Először kicsit felháborított az oihák leírása. Ez furcsán hangozhat, mert külsejükre csupa bókot szórt Karinthy, de mintha érdektelen, csupán az élvezeteket hajszoló lények lennének. Nem is vágyom oiha lenni. Valahol a bullokok és az oihák között lenne jó elhelyezkedni. Gondolkodni, töprengeni, és nem csak folyamatosan élvezethajszolással tölteni az időt.
Ambivalens érzelmek támadtak bennem az olvasás után. Jó, ez csak egy utópia. Egy kitalált történet. De van alapja! Vagy nincs? Hogyisne volna! De így van? Jól látja Karinthy? Igen. Vagy... talán mégsem? Ha igen, akkor az részben kiábrándító, részben zseniális. Karinthy felismerése zseniális, az ember meg...
Képtelen vagyok eldönteni.

És a férfi végtelen önzésében nem vette észre a két főbenjáró élvezeti cikk, nő és rostélyos közti lényeges különbséget: hogy a rostélyos nem harap vissza, ha beleharapok, de a nő visszaharap.

Thomas Mann: Tonio Kröger

Hasonló hatást gyakorolt rám, mint az Iszony. Zseniális könyv, a kedvenceim közé került!

Tökéletesen (?) bele tudtam élni magam Tonio helyzetébe, érzéseibe. Biztosan nagyképű ez a kijelentés, de azt hiszem, hasonlítok Toniohoz. Ez büszkeséggel és szomorúsággal tölt el.

Nem tudok mit írni. Nincs értelme Ingét vagy Hansot jellemezni. Ők képviselik az átlagosságot, a közönségest (nem pejoratív értelemben), azt, amire Tonio is vágyik. Amire én is vágyom, néha. Mert a különbség, ami másmilyenné tesz, mint a többi embert, tud utálatos dolog is lenni, amikor az ember olyan egyedül van, mint a kisujjam, mert nincs szellemi partner, nincs lelki társ, és anélkül nem is szerezhet magának, hogy feladjon magából valamit, ami éppen a lételeme. 

Lizaveta alakjából szívesen megismertem volna többet is, és az is meglepett, hogy csupán kurtán-furcsán válaszolt  Tonionak. Pedig még egy aprócska szerelmi szálat is kibontakozni véltem... ;)

A könyv arra is bizonyíték, hogy nincs szükség feltétlenül ezer oldalra ahhoz, hogy valami jelentőségteljesről írjunk alaposan és hatásosan. Nem vagyok például A nyomorultak ellen, és minden tiszteletem azé, aki végig tudja olvasni, de nekem egy-egy hosszas leírás olyan küzdelmet jelentett, ami miatt feladtam a dolgot, és jó ideig nem is tartom valószínűnek, hogy újrakezdeném. A Tonio Kröger azonban az a fajta könyv, amin viszonylag hamar átrágja magát az ember, a feldolgozás folyamata viszont hosszú, és érdekes. Örülök, hogy végre elolvastam. Csillagos ötös.

Nem úgy dolgozott, mint aki azért dolgozik, hogy éljen, hanem úgy, mint aki nem akar mást, csak dolgozni, mert nem becsüli önmagát élő embernek, csak mint alkotó óhajt számításba jönni, egyébként pedig szürkén és feltűnés nélkül jár a világban, mint a színész, ha már lemosta arcáról a festéket, és aki egy a semmivel, amíg nincs szerepe. […] Igazán jó művek csak a gonosz élet nyomása alatt születhetnek, hogy aki él, az nem dolgozik, és meg kell halni ahhoz, hogy valaki egészen az alkotók sorába jusson.

Voltaire: Candide vagy az optimizmus

Ezer éve megvettem, az olvasása rég tervbe van véve, mégis csak most jutottam hozzá, hogy levegyem a polcomról. Sajnos csak most, de szerencsére, hogy végre!

Voltaire nézetei mindig is szimpatikusak voltak. Tetszett az ironikus-szatirikus, bíráló hang, amit már megszoktam Swiftnél. Nagyokat nevettem rajta, egészen addig, amíg elgondolkodtam: az a ' létező világok legjobbika' az, amiben én is élek, és nem fiktív világ. Így mindjárt keserűbb a nevetés, kevésbé vidám a történet. De ez a regény értékéből mit sem von le. Sőt! Bármilyen lehetetlen kalandokba keverednek, mind-mind egy allegória, egy megtörténhető esemény felnagyított változata, amely segít rádöbbenni, mekkora mocsokban élünk. És mégis mit tehetünk? Azt, hogy műveljük kertjeinket. Nem túl megnyugtató. Nem túl kielégítő. De az egyetlen út.
Minden jellem elnagyolt (Pangloss mérhetetlen optimizmusa, Kunigunda bátyjának kicsinyessége), minden érzelem túl erősnek látszik, éppen ezért furcsa, mikor Candide minden makacs kitartása, Eldorádó otthagyása után is ragaszkodik Kunigundához, de ahogy meglátja, hogy szépségét  elveszítette, már szívesen feladná a dolgot.
Kunigunda nem is önmagáért fontos. Kunigunda a remény, az illúzió, a szép, a jó, minden érték a világban, de mindez csak azért, mert Candide felruházta őt ezekkel. Ahogyan minden földi dolgot elveszít főhősünk, úgy ragaszkodik egyre inkább az eszményképhez, a távolihoz, ahhoz, akiért küzdeni kell. Éppen ezért, amikor végre megtalálja, elveszíti az értékét. Értéke abban rejlett, hogy nem lehetett az övé.
A rengeteg kalandon, szenvedésen átesett, megnyomorított emberek közül Martint tudtam igazán megkedvelni. Olyan rezignáltan viselte a szolgaságot és a szabadságot, az izgalmat és az unalmat is, mint aki tökéletesen el tud távolodni a világtól.
Tetszett, lekötött.

Az ember vagy a nyugtalanság örökös kínjaira született, vagy pedig az unalom letargiájára.

Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött

A Légy jó mindhalálig óta nem olvastam semmit Móricztól. A nyámnyila Nyilas Misi szerencsétlenkedése annyira irritált, hogy kínszenvedés volt végigolvasnom azt a könyvet. Most azonban az írónak sikerült elmosnia bennem a rossz emlékeket.

A Bovaryné testvérének is nevezhetném a regényt, a hasonlóság nyilvánvaló. A Bovary név hangsúlyozását feleslegesnek tartom, erőltetetté teszi az asszociációt. Aki olvasta, úgyis meglátja a közös vonásokat, aki nem, annak pedig nem számít az a néhány említés.

Ilosva lakói kisszerű emberek, a férfiak állatias ösztöneiket vagy a szabályokat (igazgató, Kopó) követik elvakultan. Veresné egyértelműen kilóg a sorból: többre hivatott, és ezzel ő is tisztában van. Hamvadó szépségében minden bizonnyal megható jelenség, Veres tanító szürkesége mellett pedig egyenesen ragyoghat, én mégsem szerettem.

Az egyetlen szimpatikus, szeretetre (és sajnálatra... némi Nyilas Misi-effektus...) méltó szereplő Veres Laci. Ő, Nyilas Misivel ellentétben nem idegesítően anyámasszony katonája és tehetetlen, eltiporható valaki, hanem egy különleges személyiség, akin nem néhány diáktársa, hanem a világ fájó igazsága, mocska tapos. Tiszta, amíg Veresné nem taszigálja a piszokba, saját nyomorában keseregve, talán nem is szándékosan. Laci érzékeny lelkű fiú, igazán kár azért, hogy meg kellett ismernie a világot teljes'pompájában', alig néhány nap leforgása alatt.

Megint Kárász Nelli jut eszembe, és Szendy Ilka, s talán még Villanelle is. Mit keresnek ők ebben az alantas világban? Felháborít, hogy nem lehet kiérdemelt helyük, és csak szánalmat, sajnálatot vagy utálatot ébresztenek a földhöz ragadt, vagy inkább sárban dagonyázó emberiségben. Ez így normális? Ki hiszi el? Ki akarja elhitetni? Mi magyarázzuk be magunknak? Mi hová tartozunk, melyik csoportba: a kinevetettek vagy a kinevetők közé? Én  hová tartozom? Ezeket a kérdéseket (is) felvetette bennem a regény, s az olyan írás, ami után kérdések maradnak bennem, mindig csak jó lehet.

Megfullaszt ez az élet, mint a szennyes árvíz, amely dögöket és trágyát és ismeretlen városok csatornaömledékét sodorja.

Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül

Csodálkozva vettem kezembe ezt az apró könyvecskét. Hogy-hogy nem olvastam még? Jöhet egy kis Karithys bohóckodás, gondoltam magamban. Végre, valami üdítő olvasmány.

Nos, ezt a regényt, Karinthy 'létösszegzését' azért semmiképpen sem nevezném nevettetőnek. Akkor sem, ha sok helyen az ember szája görcsös, keserű mosolyba rándul: hát még ezen is képes volt viccelődni, hát még a halál küszöbén is tudott ironizálni.
Mindig is tudtam - eddigi olvasmányaim alapján -, hogy Karinthy nagyon művelt, rendkívül okos ember volt, enélkül nem is lehetett volna kiforrott, intelligens humora, ami nem fitogtatja tudását, de minden második viccben kibuggyan valami abból a hatalmas tudásanyagból, amit birtokolt. Mégis megdöbbentett, hogy milyen hidegvérrel figyelte saját magát, tüneteit, betegsége előrehaladott állapotához képest is tisztán.
Különös alakja a regénynek számomra Karinthy felesége. Valahogy nem tudom hová tenni. Mindenképpen szimpatikus, a munkája is (Móni bácsi története is!), inkább a férjéhez fűződő viszonyát nem tudom értelmezni. Nyilván ez nem egy romantikus regénynek készült, nem is vártam forró szerelmes megnyilvánulásokat, de valahogy zavart már az is, hogy Őnagyságaként emlegette feleségét, és inkább nővérként vagy aggódó távoli nőrokonként jelenítette meg, mint valaki olyanként, akivel összekötötte az életét. Ez a téma kifejezetten érdekel, amint lehet, utána fogok nézni a házasságának. Persze az ilyen dolgokkal kapcsolatban sosem lehet tudni, mi igaz és mi nem. Ha magától az írótól származik az információ, akkor sem. Művészi szabadság, tetszőleges szín- és szóhasználat, ugyebár.
Elismerem, az előbbiek vajmi kevéssé tartoznak ebbe  regénybe, inkább csak a háttérben motoszkálnak, inkább csak az én fejemben. És mégis: Karinthy utolsó regényében benne van minden, az egész élet. És nem csak az övé. Hatalmas összegzés, de nem pont. Kettőspont. Vagy gondolatjel. Esetleg egy új bekezdés...

A test komoly ember számára értéktelen jelenség, csökevény, rossz ruhája a léleknek.