Nehéz ezt értékelni. Ma hallottam életemben először Bella Istvánról, és mivel DIA tag volt, könnyen hozzájuthattam az írásaihoz. Véletlenszerűen választottam ki, hogy mit olvassak tőle.
Tizenkét vers a kötetből igazán tetszett. Merész, és modern, találó képek, érdekes témák, jó megközelítések, az egyéni világlátás tanúi. Ha ebből a tizenkét írásból állna az egész, ötöst kapna. De ez sajnos nem így van. Rengeteg az olyan vers, amiben Bella kicsit túlkongta-zsongta-bongta magát, mintha a saját paródiája lenne.
Igazán vegyes élmény, nem találkoztam még ilyen szélsőségesen hullámzó minőségű írásokat produkáló költővel. Azért nem bánom, hogy elolvastam.
Íme a pozitívumok közül néhány:
(L. Z.)
Akiért nem jön el a Göncöl,
sem Illés tüzes szekere,
az magát, mint begöngyölt
zászlót, maga viszi a földbe le,
elrejti, mert nem bízza másra,
mivel abban sem bízik,
aki világra hozta – anyjára,
apjára is gyanakodik,
így Ő, akin lánctalpas hantok
élveznek, fű paráználkodik,
a semmi rétjén talált kardot
visszadöfte markolatig,
mert hol a fény férgesebb a földnél,
jobb, ha a föld emészti meg
az emberfiát, mintha Ő ölné
meg az anyaföldszívet.
De előbb – vágóhídra-élet!
De előbb – a bárdot lélegezni.
A mozdony, láncon, csak arra tévedt,
ellökni magától, úgy szeretni.
Most föld zabálja és fény gyalázza.
S nem tudja: mindig lesz, aki
majd megcsókolni megtalálja,
és maga mellé fekteti.
Mégis
Lemállik rólam a lehet.
Szerelmeim elrongyolódnak.
Lassan meztelenebb leszek,
mint a hívogató holtak.
Mégis, magam el sem fedem,
hagyom, hogy a szívemig lásson,
aki akar, azt szégyellem
csupán: tűröm, hogy megbocsásson.
Vesztőhelyszáj. Bakóölek.
Minden szó egyéb és csak talmi.
Itt már meghalni se lehet.
Ebbe már bele se lehet halni.
Csak múlni, mállni, lassan elhullni,
levelesen, ahogy a zápor
laskáll, pereg, foltokban hullik
rozsdás ég horpadt bádogáról.
Az ég falára
A gaz, ami a sírjukon kékell,
az ég, ami sírjukból terem,
megtermi külön életével
ami még bennük végtelen.
Így tanulok én is halkulni,
leszek csönddel, éggel teli,
és nagyon, nagyon földöntúli,
és nagyon, nagyon emberi.
Esős, esteli szavak
Óráját fölhúzom este – társnak.
Szívdobogását hajnalig
hallhassam, mint annak a másnak,
aki már nem velem lakik,
ki szuszogását másnak adta,
fényei, ébredései
– mintha nem is kelne a nap ma –
nem nekem kezdenek fényleni.
Verítékzik vaséjt a reggel,
vasporizzadtság kiveri,
vakog az asszonyidőember,
s belőlem hullanak percei.
Estéll, esőz bennem a nemrég,
mesél, de szuszog, mostoha.
Úgy alszom el, mintha nem lennék.
S nem ébresztene csak – soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése