2013. május 31., péntek

Erlend Loe: Naiv.Szuper.

Ennek a sztorinak a főhőse ugyanazokról a dolgokról gondolkodik, mint a Rém hangosan… főszereplője. Annyi a különbség, hogy az ottani kissrác van vagy 9 éves, itt viszont 25, és elvileg még egy egyetemre is sikerült bejutnia (amit aztán otthagyott, hogy elmélkedjen a hülyeségein). 



Nem ismerem a norvég oktatási rendszert, de azért az elég képtelenség, hogy egy idővel foglalkozó könyvet olvasva újdonságként hat számára a relativitás-elmélet, és még sok más, amit kb. nyolcadikban tanul egy magyar diák. 

Nos, szóval adott ez a 25 éves srác, aki nagyon csodálkozik, hogy miért nincs nője, meg úgy egyébként is, miért olyan szerencsétlen. Hogy javítson a helyzeten (?) otthagyja az egyetemet, vesz egy óvodásoknak való dühöngőt (íme) meg egy színes labdát, és ezekkel játszik rengeteg szabadidejében a bátyja lakásán, ahová költözik, ugyanis a bátyja külföldre megy egy időre. Ja, itt még van egy fergeteges szórakozása, sőt, kettő: listákat ír minden felesleges dologról, meg faxokat küld és fogad. Néha tesz egy elkeseredett próbálkozást arra, hogy kimenjen az emberek közé, de általában ilyen alkalmakkor is csak lúzerkedésre futja az erejéből. Aztán persze legalább öt egymást követő véletlen folytán találkozik Lisével, aki normálisnak tűnik minden szempontból addig, míg el nem kezd Erlenddel randizni. Nagyon eredeti sztori. 

És hogy a többi oldal miről szól? Nos, van benne irtózatos mennyiségű termékreklám, de tényleg, orrba-szájba, aztán bescannelt lapok, emailezések és könyvtári keresések dokumentációja (Erlend és szintén érett bátyja szórakozása ugyanis az, hogy a könyvtári keresőbe trágár szavakat ír, és az eredményeket mindenképp meg kell osztani ennek a könyvnek a hasábjain), egy válasz a levélre, amit ő írt egy tudósnak, és hasonló felesleges hülyeségek, amelyek gondolom arra hivatottak, hogy megtöltsék ezt az amúgy üresen maradó 200 oldalt. Mert a nagy sztori ami a könyvben van, leírható egy mondattal is. Sőt, én még annyit sem pazarolnék rá. Nem tudok hinni a fülszövegnek, volt ez valaha kultuszregény? Én szerencsére csak most hallottam róla, de remélem, hogy többet nem találkozom vele. 

Orbán Ottó: A fényes cáfolat


Mennyei gáz és földi madzag, kiabálja a léggömbárus; 
élni annyi, mint pórázra kötve szállni: 
gyúlékony hártyába kötve egy fuvatnyi végtelen, 
és körben az izzó csikkek, a kor kérdései.

Versek életre-halálra, versek életről, halálról. Tetszik Orbán Ottó hangja, elég érces ahhoz, hogy vágjon, mint a penge. A fél csillag levonás azokért a versekért, amelyek nem találtak meg annyira. De ezektől eltekintve zseniális írások, és hatalmas élettapasztalatról tanúskodnak.

2013. május 20., hétfő

Janikovszky Éva: Az úgy volt…



Édes történetek. Akad közöttük néhány szomorkás is, illetve olyan, ami régi emlékeket bolygat fel.
Bárcsak felcímkézhetném még nagymamámnak a húst, hogy milyen szép, és hogy rántva szeretném...


Mit hallok? kérdezte apu, pedig tőlem aztán igazán semmit se hallott. Ez bizony nagyon szomorú, mondta anyu, és ebből mindjárt gondoltam, hogy tőle hallhatta apu is, amit hallott.

Janikovszky Éva: Kire ütött ez a gyerek?


Nem fura, hogy húszévesen olvastam életemben először Janikovszky Évától? De. 
Viszont jó, hogy legalább most előkerült. Nagyon édes, vicces és igaz. 



Közhelyek, amelyeket utáltam. Megesküdtem, hogy az én gyermekem sosem hallja majd tőlem őket. Közhelyek, amelyek nagy valószínűséggel el fognak hangzani, ha gyermekem lesz. 
Azért majd igyekszem.


Apukám sokszor mondja nekem, hogy vigyázz, mert kihozol a sodromból. De mindig későn szól, mert olyankor már kint van.


2013. május 15., szerda

Anne Frank: Anne Frank naplója


Egyszer csak elmúlik ez a szörnyű háború, s akkor újra emberek leszünk, nemcsak zsidók.



A holokauszt, akárhonnan nézzük, rémes dolog. Idős emberek visszaemlékezését olvasva ugyanúgy, mint belepillantva egy fiatal lány naplójába, aki előtt még ott lett volna az élet. Anne nagyon aranyos, okos, érdeklődő lány, és – úgy éreztem olvasás közben – tud őszinte lenni a naplójával. Annak idején nekem ez sem ment. Még a naplómba leírtakat is háromszor meggondoltam. Szomorú történet, és helyes ez a kislány, de az irodalmi értéke közepes az én szememben.

Gát Anna: Felütés




Ez bizony csalódás volt. „Túl egyszerű”, nekem valahogy semmitmondó. Művészies próbál lenni, de erőlködésnek hat… Lehet, hogy kegyetlen vagyok, de egyetlen sor sem volt, ami igazán megfogott volna. Vártam, hogy vége legyen. És ezek a rímek! Példa: mikrokozmosz-osztrakiszmosz :D Mutatok szövegkörnyezetet, hogy nyilvánvaló legyen a tökéletes értelmetlenség:

Vessél egy pillantást az ujjaim közötti 
Résen át fehér legelők és mikrokozmosz 
Csomót csomóba bújtatni bekötni 
Egyenjogúan mintha osztrakiszmosz

Vagy ilyesmi, mély köhögés és itt vagyunk 
(…)

A többi rím meg bántóan egyszerű, a szavak tulajdonképpen funkció nélküliek, a mottók és a versek kapcsolatát még továbbra is nagyítóval kutatom. Egyelőre semmi eredmény. Huh, többet Gát Annát nem.

Orbán Ottó: Az éjnek rémjáró szaka


Dal a mindennapos vereségről

Mindennapos vereségünk a test, e 
Lyukas zsák, ahonnét elfolyik az élet, 
Ha beborít a világvégi este, 
Melyből vérivó denevérek vijjogása éled,

És a sok apró szájban a pokol fogsora 
Hozza-viszi a hírt, a füstöt és az égett hús szagát, 
Hogy eddig bármi volt is, többé már soha 
Nem lesz más napszakod, csak éjszakád.

Még semmit sem olvastam Orbán Ottótól, úgy kezdtem neki ennek a kötetnek. Nem a szokványos módon jártam el: ízlelgetni az életművet a kezdetektől, nyomon követni az író/költő útját egészen addig, míg alkotói erényei az utolsó versekben csúcsosodnak ki. Nem, ezúttal a legutolsó versekkel kezdtem, és ez nagyon erős nyitás volt. Ötcsillagos, és kíváncsivá tesz: találok-e jobbakat, vagy ugyanilyen jókat a korábbi versek között? 


A halál közelsége határozottan jót tesz a költészetnek. Kegyetlen mondat, de azt hiszem megállja a helyét, ha nagy költőinkre gondolunk. Itt is bebizonyosodik ez az állítás, ezek a versek egytől egyig ragyogó gyöngyszemek, azaz inkább, hogy a kötet hangulatánál maradjak: fekete gyöngyök, páratlan szépségű darabok. 
Létharc-versek. Ezt írtam fel magamnak olvasás közben Orbán Ottó utolsó írásairól. Szinte az arcomon érzem a hideg verejtéket, miközben a sorait követem a tekintetemmel: megcsap a halál szele. Majdnem Petri-élmény magasságú és mélységű volt, de itt több a keserűség, kevesebb a feloldás. Lehúz, magam alá temet. Megborzongat. Szörnyű és csodálatos. Még a beteges intertextus-éhségemet is kielégítette. Semmi hiba. Tökély. A Halál tökéletessége.

Havasi Attila: 1001 magányos rinocérosz




No, kérem szépen, nem csak Weöres és Varró Dani tud remek gyermekverseket írni. Ezzel a kötettel Havasi Attila bizonyította, hogy van más is, aki életképes ezen a területen. Öröm volt olvasni. Frappáns kis mondogatók, nem csak gyerekeknek. Sőt, a címnek talán ellentmondva, a verseknek felső korhatáruk nincs. Lehet, hogy alsó sem, mert ha a szöveg minden szavát nem is érti a gyermek, a dallamosság, játékos hangzás biztosan megnyeri magának. 
Ha lenne gyermekem, ezt (is) olvasnám neki. Ha gyerek lennék, követelném a felolvasását. Így csak szimplán elolvastam, és jókat mosolyogtam rajta. Édes.

Fekete-fehér versike

Sáros úton bandukolva 
megy az ördög a pokolba. 
Ejha, nahát! 
Olyan, mintha angyal volna.

Havas úton lépegetve 
megy az angyal föl a mennybe. 
Ejha, nahát! 
Olyan, mintha ördög lenne.

Füst Milán: Boldogtalanok




Hű, ez aztán nyomasztó volt. Persze már a címet látva sem vártam semmi szívderítőt. De amellett, hogy nyomasztott, nem sok esztétikai élményt nyújtott. Valahogy ügyetlenek, zavarosak az alakok, és a párbeszédek is. Vilma irritálóan jókislány, Húberhez hasonló lény szerintem nem létezik, Rózát még tudtam volna érteni, de őt meg túldémonizálta. 

Eddig mindent szerettem, amit Füsttől olvastam, ez most nem talált meg.


Róza: (…) Meghalni, nem olyan nagy dolog az. Sokszor elképzeltem, milyen lehet. Jól megnézem ezt az asztalt, meg ezt a szekrényt, meg azt a szobát… és aztán nem látom többé…

2013. május 10., péntek

Karafiáth Orsolya: Lotte Lenya titkos éneke


hol rajongásom, lesütött pillám? 
Te vagy már az én huffnágelpistám

/Bontott hangsorok, részlet/

Karafiáth verseskötete villant pár jó kis intertextust, de összességében hervatag, gyenge írásokat tartalmaz. Sokszor iskolás, szájbarágós, néhol meg annyira el akar emelkedni a földtől, hogy beveri a fejét a – nem túl magas – korlátaiba. Vannak rémes rímek (romantikázni – nem látja senki … nadekéremszépen!), és a legtöbb vers mintha közhelygenerátorral készült volna. 
Mit mondjak? Csillivilli ürességek.

Némelyiket Sárbogárdi Jolán is megirigyelhetné… (Csak az a baj, hogy Karafiáth szerintem nem viccnek szánta őket.) Vannak egyébként Parti Nagyra reflektáló ügyeskedései. Azok nem lennének rosszak. Annyira. Ezen a vonalon kéne maradni.


Sárközi Mátyás: Párban magányban

Ügyes írás. Közelebb hozta Babitsot, Tanner Ilonát pedig még érdekesebbé tette számomra. Meg úgy általában azokat a költőket, akik köré kész mitológia épült. Izgalmas, de sosem közönséges, vagy bulváros. Szerethető.


érdekesség még itt

Háy János: A Gézagyerek




Háy olyan hétköznapi dolgokról ír, hogy már-már meglepő, milyen hatást tud elérni. Megragadja a dolgok és emberek lényegét. Jó erősen, szinte fáj. És csavar rajtuk egyet. Jól pofon vág, hogy lássuk, hol élünk és kik vagyunk. 
Fájt nekem ez a Gézagyerek, aki ott ült órákig a szalag fölött, mint egy groteszk Isten. És arra jutottam, hogy én se tudom, hogy van ez a kockás konyhakövekkel… hogy most akkor a fehér van-e a feketén, vagy fordítva… Ez is fájt. Meg az is, hogy tulajdonképpen én is Gézagyerek vagyok. Nézem a saját életem futószalagját, felülről és értetlenül. A szalag felszínén semmi sem történik, csak a dolgok egyenletes, rendezett haladása. Egyedül én tudom, hogy az egész, ahogy van, gyárihibás…

Géza: Mama! 
Rózsika néni: Mi van kisfiam? 
Géza: Mama, csak az a rossz ezeknél a kockás konyhaköveknél… 
Rózsika néni: Mondjad kisfiam, micsoda? 
Géza: Hogy hiába nézem, nem tudom eldönteni, a fehér van-e a feketén, vagy a fekete a fehéren, hogy melyik a szalag és melyik a kő. 
Rózsika néni: Azt nem lehet Géza, azt nem lehet eldönteni. 
Géza: Az Isten tudja, az tudja mama? 
Rózsika néni: Az biztosan, kisfiam. 
Géza: És ha történik valami hiba. 
Rózsika néni: Milyen hiba? 
Géza: Mondjuk a földön, valami hiba. 
Rózsika néni: Akkor, mi van? 
Géza: Hogy akkor kijavítja-e? 
Rózsika néni: Nem tudom kisfiam. Lehet, hogy nem.

Borbély Szilárd: Halotti pompa


Mert a nyelv, akár az éjszaka. Nedves, megfejtetlen zörej. Csupa iszonyat, és formátlan, zsigeri sikoltás. Nem emberi.

Szeretem minden szavát. :)


(nagyon menő!)