John Irving: Garp szerint a világ

Garp szerint a világ nem habostorta. És milyen igaza van!

Nem vártam túl sokat ettől a könyvtől. És mégis nagyon bejött. Jókor, jó helyen. Bármilyen morbid, gusztustalan vagy fárasztó volt helyenként, egészében egy remek kis könyv.

T.L. Garp, akit anyja, Jenny Fields nevel, egy különös  figurává cseperedik fel. Írói és birkózói ambícióit egyszerre éli ki, házasságot köt, gyermekei lesznek, kalandokba keveredik. Mindennapi életnek hangzik az övé, és közel sem az. Minden lépését figyelik anyja, az első feminista rajongói, akikben ambivalens érzéseket kelt Garp személye. Ezzel ő maga sincs másképp, főleg az Ellen Jamesiánusokat nem tudja hová tenni...

Garp örömben és szenvedésben gazdag életének történetét nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, aki felül tud emelkedni néhány frivol részleten. Szórakoztató.

Képzelni jobb, mint emlékezni.

Szerb Antal: Utas és holdvilág

A cím kissé becsapós volt számomra: impresszionista jelleget véltem felfedezni benne, és valami kőrösizoltánosra vártam, persze alaptalanul. Talán csak ilyet kívánt a tudatalattim. Ennek ellenére nem volt negatív élmény a regény. Sőt. Meglepett, hogy magamra és másokra ismertem szereplőiben.

Mihály szegény a tipikus "nem nagy dolgokra hivatott ember". Olyan, amilyen rettegek lenni, és amilyen valószínűleg leszek/vagyok/voltam. Már a gyermekkori játékokban is csak asszisztál a szép, tragikus sorsra hivatott Éva és Tamás mellett. Mindig ő az áldozat. És még szeret is az lenni. Megházasodik, mert már illendő, de Erzsi nem ébreszt benne olyan mindent felemésztő szerelmet, mint amilyet Évának csak az emléke, halvány árnyéka kelt a szívében. Olaszországi nászútján ráébred, hogy nincs mit kezdenie életével, és tulajdonképpen semmit nem csinált még, amit igazán szeretne. Lelkesedése megvan, de tökéletesen ambíciótlan. Lehetne vonzó, erőt sugárzó férfi is, de valamiért nem megy, valami hiányzik. Kutatni kezdi régi barátait, és rádöbben, hogy mindegyikre nagy sorsot mértek ki: Ervin híres szerzetes lett, lemondott minden vágyáról, Tamás Éva segítségével végrehajtotta eszményi öngyilkosságát, Éva pedig nagy emberek szeretője, igazi végzet asszonya lett. Még elhagyott felesége, Erzsi előtt is kalandos viszonyok lehetősége tárul fel. Ő persze nem él ezekkel, kielégíti kisszerű élete, a takarékosság puritán örömei. Mihályban azonban él a vágy ezek után, mégis visszatartja magát. Öngyilkossági kísérlete is szánalmasan komikus véget ér: becsengetnek hozzá, és elviszik egy keresztelőre, hogy ő legyen a keresztapa. 

Nem tudhatom, minek szánta ezt a művet Szerb Antal, de remekül ábrázolta a felesleges ember alakját. Jól célzott ütés, egyenesen gyomorszájra. Köszönöm az emlékeztetőt!


[...] mindenki keresse a saját halálát.

George Orwell: 1984

És igen! Mióta tervezem már, hogy elolvasom ezt a regényt, és milyen sokan ajánlották! Egy hétvégén olvastam el, talán az első idei tavaszi hétvégén. Tökéletesen lehangolt. Nem mintha nem azt kaptam volna, amit vártam... mert többet kaptam, százszor többet.

Winston Smith (a számomra eleinte rémesen szimpatikus figura) gondolatbűnt követ el már azzal is, hogy kételyei támadnak Nagy Testvérrel és az Angszoc létjogosultságával kapcsolatban. Mikor megismeri a szerelmet (melyet a rendszer oly' gondosan próbál elzárni az emberek elől) Julia révén, igazi lázadóvá változik. Goldstein könyvét olvasva már azt hiszi, hogy csatlakozott is az ellenálláshoz, és... te jó ég, hiszen én is azt hittem.

Ezért üt akkorát ez a regény. Mert mindenki hiszi, hogy ebből még kisülhet valami jó. Hogy létezik a földalatti ellenállás,  hogy a szerelemnek nem kell elpusztulnia, hogy van, amit nem lehet kiirtani az emberből. Mindig ott lebeg a remény, és végül... Paff. Nem olvastam még soha lehangolóbbat. Olyan tudatosan építi le a reményeket az olvasóban Orwell, ahogy Nagy Testvér irányítja Óceániát. Még most is sírni lenne kedvem, ha rágondolok. Eladtál és én eladtalak. Feldolgozhatatlan. 

Nem számít, hogy mit mondunk vagy cselekszünk; csak az érzések számítanak. Ha el tudnák érni azt, hogy megszűnjek szeretni magát... az lenne az igazi árulás.

Tracy Chevalier: A kék szűz

Ez a harmadik könyvem az írónőtől, és még mindig lenyűgöz, milyen jól tudja kombinálni az igényességet, az alapos cselekménykidolgozást, a szálak ügyes egyengetését, a történelemhűséget és a könnyedséget műveiben. Úgy kelti fel és tartja meg az olvasó figyelmét, hogy nem merül dosztojevszkiji mélységekbe, és mégis elgondolkodtat. Meggyőzött arról, hogy a többi könyvét is megérné beszereznem.

A regény szerkezete két, egymásba fonódó szálból bontakozik ki. Ella Turner (Tournier) és férje, Rick Franciaországba utaznak a férj új állása miatt. Tervezik, hogy gyermeket vállalnak, ám minden egyes próbálkozás után egy kék rémálom gyötri a nőt, mely azt sejteti, hogy valami nincs rendben. Ráadásul Ella a kisvárosban a "különös idegen", képtelen beilleszkedni, és rettenetesen unatkozik. Egészen addig, míg meg nem ismeri Jean-Pault, a helyi könyvtárost, és fel nem merül benne az ötlet, hogy kutatnia kéne a múltja után.

Azzal párhuzamosan, hogy Ella megismeri saját magát és múltját, szemünk elé tárul La Rousse, azaz Isabelle kálvini reformáció alatt zajló élete.  A katolikus lelkületű bábaasszony megszenvedi minden cselekedetét, boszorkánynak nevezik, férje, sőt még saját fia is különösen kegyetlenek hozzá. Az ő élettragédiáját megismerve, vagy inkább arra ráérezve megy át gyökeres változásokon Ella. Férjétől való elhidegülését képtelen titkolni, mint ahogy azt is, hogy Jean-Paul egyre közelebb kerül hozzá.

 A mű vége számomra elég homályos, de talán ettől jó; az olvasó kiagyalhat magának egy tetszőleges befejezést. A szerelmi szál mindenesetre nem megy át Danielle Steel-féle gyomorforgató mézesmázos lávsztoriba, ezért külön hálás vagyok az írónőnek. Még két regényéről tudok, de remélem, lesz több is. Kikapcsolódásnak, szórakozásnak két komolyabb mű között tökéletes, és ezt a minősítést teljesen pozitvnak szántam. Ötös, a maga nemében remek.

Az egészet egyetlen nagy mozdulatnak éreztem. Egyetlen pillanatig sem gondoltam azt, hogy én teszek valamit, és ő is tesz valamit. Nem is volt ott semmiféle gondolat, csak két, egymást megismerő test, amely mindent együtt csinált.

Umberto Eco: A rózsa neve

Történelmi regény. Ajjaj. Jönnek az évszámok meg a hitelesítő dokumentumok.  Nem. Umberto Eco jóval felülmúlta az elvárásaimat. 

Történelmi krimi. Szép kis kombináció! Sosem tudott lázba hozni a nyomozás, a kutakodás, az akció a regényekben. Sokkal jobban szeretem az olyan történeteket, ahol az emberek lelkében zajlik nagy változás. A rózsa neve sikeresen ötvözni tudta ezt a két dolgot, mégpedig úgy, hogy még élvezetessé is tette számomra az olvasást, a titokra pedig csak a regény legvégén derült fény.

Való-e mindenki kezébe a tudás? Mi mindenre lehet felhasználni egy könyvet? Ront-e, vagy inkább javít az információ az embereken? Van-e káros tudomány, vagy minden ismeretközlés szükségszerűen hasznos, mert kinyitja az emberek tudatát? 

Vilmos és Adso, fiatal írnoka egy apátság sötét titkait kutatják. Kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik, és mindenki hazudik valamiről. Valahogy egy szereplőt sem lehet igazán kedvelni, de mindegyiket meg lehet érteni. 

Moly.hu-s értékelésem:

Húha.
Először is: nem szeretem túlzottan a történelmi témájú könyveket. Főként azért, mert a szerzők sokszor elvesznek a történelmi tényekben, adatokban, megfeledkezve a „meséről”, az olvasó gyermeki lelkéről, ami azért mindig valamiféle történetet, érdekességet, személyes üzenetet vár, legyen 5 vagy 85 éves.
Umberto Eco egészen jól egyensúlyozik. Korhű, de nem érződik rajta az erőltetett dokumentarizmus, a „hitelesítsünk mindent három évszámmal”-kényszer. Szerteágazó cselekmény, és a sok kis szál végül egy nagy szálba fut össze. Érdekes jellemek, kidolgozott karakterek. A megértés bizonyos műveltségi, tájékozottsági szintet igényel, de a jegyzetek megkönnyítik az értelmezést.
A mínusz fél csillag nem Umberto Econak szól, hanem a kornak, amiről ír. Az egyháznak. A nők megítélésének. Jorgének. Bennonak. Adsónak, aki úgy beszél a szerelemről, mint egy ocsmány betegségről. A tudás kisajátításának, és a nevetés tiltásának. A kétszínű szerzeteseknek. Az inkvizítoroknak. Minden képmutatásnak.

Élmény volt olvasni, szívből ajánlom.

És még egyszer, utoljára, odakiáltotta neki valaki: – De hát mi a csodáért akarsz te meghalni? –, ő pedig így felelt: – A bennem lakozó igazságért, mert arról csak a halállal lehet tanúságot tenni.