2011. október 31., hétfő

Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött

A Légy jó mindhalálig óta nem olvastam semmit Móricztól. A nyámnyila Nyilas Misi szerencsétlenkedése annyira irritált, hogy kínszenvedés volt végigolvasnom azt a könyvet. Most azonban az írónak sikerült elmosnia bennem a rossz emlékeket.


A Bovaryné testvérének is nevezhetném a regényt, a hasonlóság nyilvánvaló. A Bovary név hangsúlyozását feleslegesnek tartom, erőltetetté teszi az asszociációt. Aki olvasta, úgyis meglátja a közös vonásokat, aki nem, annak pedig nem számít az a néhány említés.

Ilosva lakói kisszerű emberek, a férfiak állatias ösztöneiket vagy a szabályokat (igazgató, Kopó) követik elvakultan. Veresné egyértelműen kilóg a sorból: többre hivatott, és ezzel ő is tisztában van. Hamvadó szépségében minden bizonnyal megható jelenség, Veres tanító szürkesége mellett pedig egyenesen ragyoghat, én mégsem szerettem.

Az egyetlen szimpatikus, szeretetre (és sajnálatra... némi Nyilas Misi-effektus...) méltó szereplő Veres Laci. Ő, Nyilas Misivel ellentétben nem idegesítően anyámasszony katonája és tehetetlen, eltiporható valaki, hanem egy különleges személyiség, akin nem néhány diáktársa, hanem a világ fájó igazsága, mocska tapos. Tiszta, amíg Veresné nem taszigálja a piszokba, saját nyomorában keseregve, talán nem is szándékosan. Laci érzékeny lelkű fiú, igazán kár azért, hogy meg kellett ismernie a világot teljes'pompájában', alig néhány nap leforgása alatt.

Megint Kárász Nelli jut eszembe, és Szendy Ilka, s talán még Villanelle is. Mit keresnek ők ebben az alantas világban? Felháborít, hogy nem lehet kiérdemelt helyük, és csak szánalmat, sajnálatot vagy utálatot ébresztenek a földhöz ragadt, vagy inkább sárban dagonyázó emberiségben. Ez így normális? Ki hiszi el? Ki akarja elhitetni? Mi magyarázzuk be magunknak? Mi hová tartozunk, melyik csoportba: a kinevetettek vagy a kinevetők közé? Én  hová tartozom? Ezeket a kérdéseket (is) felvetette bennem a regény, s az olyan írás, ami után kérdések maradnak bennem, mindig csak jó lehet.


Megfullaszt ez az élet, mint a szennyes árvíz, amely dögöket és trágyát és ismeretlen városok csatornaömledékét sodorja.

2011. október 30., vasárnap

Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül

Csodálkozva vettem kezembe ezt az apró könyvecskét. Hogy-hogy nem olvastam még? Jöhet egy kis Karithys bohóckodás, gondoltam magamban. Végre, valami üdítő olvasmány.


Nos, ezt a regényt, Karinthy 'létösszegzését' azért semmiképpen sem nevezném nevettetőnek. Akkor sem, ha sok helyen az ember szája görcsös, keserű mosolyba rándul: hát még ezen is képes volt viccelődni, hát még a halál küszöbén is tudott ironizálni.
Mindig is tudtam - eddigi olvasmányaim alapján -, hogy Karinthy nagyon művelt, rendkívül okos ember volt, enélkül nem is lehetett volna kiforrott, intelligens humora, ami nem fitogtatja tudását, de minden második viccben kibuggyan valami abból a hatalmas tudásanyagból, amit birtokolt. Mégis megdöbbentett, hogy milyen hidegvérrel figyelte saját magát, tüneteit, betegsége előrehaladott állapotához képest is tisztán.
Különös alakja a regénynek számomra Karinthy felesége. Valahogy nem tudom hová tenni. Mindenképpen szimpatikus, a munkája is (Móni bácsi története is!), inkább a férjéhez fűződő viszonyát nem tudom értelmezni. Nyilván ez nem egy romantikus regénynek készült, nem is vártam forró szerelmes megnyilvánulásokat, de valahogy zavart már az is, hogy Őnagyságaként emlegette feleségét, és inkább nővérként vagy aggódó távoli nőrokonként jelenítette meg, mint valaki olyanként, akivel összekötötte az életét. Ez a téma kifejezetten érdekel, amint lehet, utána fogok nézni a házasságának. Persze az ilyen dolgokkal kapcsolatban sosem lehet tudni, mi igaz és mi nem. Ha magától az írótól származik az információ, akkor sem. Művészi szabadság, tetszőleges szín- és szóhasználat, ugyebár.
Elismerem, az előbbiek vajmi kevéssé tartoznak ebbe  regénybe, inkább csak a háttérben motoszkálnak, inkább csak az én fejemben. És mégis: Karinthy utolsó regényében benne van minden, az egész élet. És nem csak az övé. Hatalmas összegzés, de nem pont. Kettőspont. Vagy gondolatjel. Esetleg egy új bekezdés...

A test komoly ember számára értéktelen jelenség, csökevény, rossz ruhája a léleknek.

2011. október 29., szombat

Henrik Ibsen: A vadkacsa

Szerettem, sajnáltam Hedviget. Ő volt a legérettebb az összes szereplő közül.



Nagy rosszat tenne vele. Mert aki megfosztja az átlagembert az élete nagy hazugságától, a boldogságát veszi el tőle!

Csehov: Sirály

Szinte rögtön az Iszony után olvastam, így mindössze annyi maradt meg belőle, hogy mindenki másba szerelmes, és boldogtalan, és tehetetlen.


Hát, megesik az ilyen.

MÁSA Az életemet gyászolom. Boldogtalan vagyok.

Németh László: Iszony

Hatalmas falat volt, de végül lecsúszott. Felsértette a torkomat, porzanak a könnycsatornáim...
I s z o n y (atosan jóvolt!


Hajaj, Villanelle első helye kedvenc női regényalakjaim között veszélyben van! Kárász Nelli semmihez sem hasonlítható lénye tökéletesen rabul ejtett. Az utolsó 100-150 oldalt egy ültő helyemben, étlen-szomjan...

Soha ilyen gyorsan nem fogott még meg egy ilyen hosszú regény. Sanyitól iszonyodtam már első feltűnésekor, és bosszantott Kárászék magatartása. Komolyan erre az alakra akarják bízni a lányukat? Ennyire nem ismerik? Nelli anyjából nem is néztem volna ki, hogy mélyebben ismeri a lányát, hiszen világéletében csak a saját bajait tudta szajkózni, olyan irritáló módon, hogy arra nem találok szavakat. A regény olvasása során többször is indulatba jöttem emiatt, és  Nelli helyében jócskán 'odamondogattam' volna. De hogy Nelli apja, ez az érzékeny lelkű férfi - akitől minden bizonnyal Nelli örökölte lelki alkatát - ne vegye észre, hogy lánya halálra van ítélve egy Sanyi-féle férfi mellett? Talán ha nem hal meg, és felnyílik a szeme, közbeléphetett volna, de ez persze nem történhetett így.
Sanyi valóban 'zsíros ember', ahogy Nelli is sokszor említi. Akaratgyenge, unalmas, műveletlen, lusta, kihaénnem, felelőtlen kisgyerek, aki közben így vagy úgy, szánalmasan könyörögve vagy alattomosan kényszerítve megszerzi, amit akar. Persze nincs benne túl sok öröme, Nelli feltörhetetlen dió. Az ő számára, legalábbis.
Végig egy kérdés kattogott a fejemben: miért nem Imre? Imrével tökéletesen el tudtam volna képzelni Nellit, csupán egyetlen bökkenő volt a dologban. Alkatuknál fogva egyikük sem nyitott volna a másik felé, így a szimpátia is csírájában volt elfojtva. Talán mindketten olyan emberek, akik nem szorulnak társra, és mivel ebben áll a hasonlóságuk, nem kerülhettek egymáshoz közelebb. Takaró asszony temetése után ez az utolsó reménység is szétfoszlott, Nellinek már nem lehet köze férfihez. Összeférhetetlen egy férfi-női kapcsolatban. Egész egyszerűen nem az ő világa. Annyira meggyőzően, néhol olyan tömör undorral (bár higgadtan) írt a férfi-női kapcsolatról, hogy egészen elvette tőle a kedvem. Keserű szájízzel olvastam, és mégis hozzám nőtt, a könyvtárba is alig volt szívem visszavinni.
Hallottam olyan véleményt, mi szerint Kárász Nelli 'nem volt normális'. Nekem ez egy percig sem fordult meg a fejemben. A világ nem olyan, hogy el tud hordozni egy Kárász Nellit. És itt a hiba. Sajnos.

Az csak beszéd, hogy mindenkinek férjhez kell menni. Az ember ne azt nézze, hogy az emberek mit tartanak normálisnak, hanem, hogy ő maga hogy maradhat meg önmagának.

Tracy Chevalier: A hölgy és az egyszarvú

Megvan a saját kis történetem ehhez a könyvhöz. Mármint ahhoz, hogy miért olvastam el. Röviden: azért, hogy megismerhessek általa valakit, akit egyelőre csak az olvasmányai (és néhány homályos benyomás) alapján van lehetőségem 'ízlelgetni'. Ez most itt nem is lényeges. A fontos az, hogy a sok komoly, megrágós mű után kellett egy ilyen is, egy igényes, magát olvastató ponyva.



A valós történelmi háttérből kiindulva egy pezsgő, sokrétű, érdekes sztorit hozott össze az írónő.
Nicolas des Innocents, a 'csábító' nem olyan egyszerű jellem, mint amilyenre bárgyú "csajozós dumájából" következtethetnénk, és ez szerintem nem is a Claude-hoz fűződő szerelmében nyilvánul meg, hanem Aliénor iránti kedvességében látszik leginkább. Aliénor a kedvenc alakom volt egyébként is, sajnáltam a sorsa miatt, míg Claude-on inkább csak nevettem. Makacs fruska. Nehezen hiszem, hogy valóban szerelmet érzett Nicolas iránt. Ugyanígy Nicolasról is nehéz elképzelni, hogy szerelembe esett. Esetükben inkább a ki nem élhető vágy feszültsége tartotta fenn az érdeklődést a másik iránt. Ha még a történet elején, az asztal alatt sikerül, amit akartak, akkor hamar kialudt volna a tűz. Egyébként szép keretbe foglalja a történetet az első és második 'asztal alatti találkozás' is.
Jean Le Viste feleségét egyrészt szerettem, másrészt sajnáltam, viszont nehezen tudtam belehelyezkedni a szerepébe a zárda utáni vágya miatt.
Valóban Aliénort tartom a legnagyobb jellemnek, bár ennek a regénynek kétségtelenül nem a felsőbb üzenet közvetítése, a világ megváltása (és a többi) a célja, azért mégis hordozott valamennyi értékes tartalmat. A befejezés olyan sután-furcsán sikerült, de megbocsátható. Egyszer olvasható, szórakoztató.


Hosszú évek tapasztalata megtanított arra, hogy kutyák, sólymok és nők mindig visszajönnek, ha az ember ott marad, ahol volt, és vár.

Mikszáth Kálmán: A fekete város

Mikszáth anekdotázó stílusából sosem lehet elég. Az a már-már atyai szeretet, amivel bemutatja a szereplők jellemvonásait, hibáit, bűneit... elképesztő.



Görgey Pált nem lehetett nem szeretni. Ahogyan leírta hirtelen hangulatváltásait, rigolyáit, a felesége halála utáni lelkiállapotát, az egy jó időre belém vésődött. Rozálit nem szerettem annyira, de ez most nálam nem meglepő; újabban kifejezetten taszítanak a finom nőalakok. Talán A szenvedély Villanelle-je után. (Akit még mindig imádok, imádok.)
Fabricius olyan, akár egy antik hős, a maga hübriszével.
Quendel úr nevettetett meg leginkább, a Bibókhoz köthető anekdoták pedig akár egy külön regényt is megtölthettek volna.

Sajnos nem friss az élmény, már két hete, hogy befejeztem, így a benyomásaim most csak ilyen röviden tudom megfogalmazni...


„Lőcse városában villámként híre futott a nevezetes vadászatnak, melyet késő emberöltők is akként emlegettek, hogy elesett benne: egy szarvas, egy kutya, egy nyúl és egy bíró.”

2011. október 7., péntek

Petőfi Sándor: Az apostol

Kötelező olvasmányként került a kezembe, az ellenőrző dolgozat előtt egy nappal. "Valahogy átrágom rajta magam..." -gondoltam.


Az igazat megvallva, Petőfi sosem tartozott a kedvenceim közé. Éppen azért, amiért sokat szeretik: az egyszerűsége miatt. A  népies helyzetdalaitól a hideg futkosott a hátamon: erről verset írni?
Aztán a gimnáziumban ismét terítékre került. Reméltem, gyorsan és fájdalommentesen túl leszünk rajta, de nem. Az első két-három vers elemzésénél még hermetikusan lezárt aggyal ültem az órán, és vártam, hogy vége legyen. De csak folytatódott újabb és újabb versekkel. Petőfi hosszú anyagrész. Remek, gondoltam. És egy délután, muszájból nekiültem a szöveggyűjteményben található verseinek. Néhánnyal már régen is meg voltam békélve, a forradalmi költészetének legismertebb szeletét egészen jónak ítéltem. A népies helyzetdalokat már inkább aranyosnak, frappánsnak láttam, de semmiképp sem utálatosnak. Aztán nyitni kezdtem a többi verse felé is, és rájöttem: a költészetnek nem a túlbonyolítás, "fentebb stíl" (Kazinczyt sem szeretem kifejezetten, valljuk be) a lényege, hanem a közérthetőség. Legalábbis Petőfi törekvései erre irányulnak, és ez érthető. Abban a korban, társadalmi berendezkedésben. Elfogadtam Petőfit, ha kedvenc költőm nem is lesz sosem.
És ekkor jött Az Apostol.
Az első néhány oldal után szerelem volt. Már viszonylag régen olvastam ilyen melodramatikusan szélsőséges, romantikus leírást, és a hatás nem maradt el. Szilveszter alakját szinte láttam magam előtt, természetesen Petőfi arcát képzeltem hozzá. Látszik, hogy nem kiadásra szánt, töredékes, kissé elnagyolt, de ez csak felerősíti a romantikus indulatokat. Jó, hogy így maradt, jó, hogy ennyi elkészült. Köszönöm, kedves Petőfi Sándor. Ezt az írást, meg A helység kalapácsát, és a két magyarokról írott versedet. Nagyon köszönöm.


Szegény fiú te, mikor élsz magadnak, Lesz-e idő, midőn magadnak élsz? 

Te szétosztod mások közt lelkedet,
Lesz-e, ki néked adja lelkét 
Vagy lelkének csak egy darabját 
Vagy egy tekintetét csak, amiből 
Gyanítanom lehetne legalább, 
Mi a boldogság?… oly szomjas szivem, hogy 
Fölinna egy záport, s talán 
Egy harmatcsepp sem hull reá soha!

Mikszáth Kálmán: Új Zrínyiász

A Szent Péter esernyője után örömmel kezdtem neki a következő Mikszáth-"mesének", és nem csalódtam, sőt. Egyszerre volt elgondolkodtató és a fejfájásig nevettető. Újabb újraolvasandó regény kerül a polcomra.


Már az indítás is remek volt, az Úr elhamarkodott "kürtöltetésével". Zrínyi és vitézei belecsöppentek egy új világba, ahol meglepően hamar feltalálták magukat. Mondhatni "beilleszkedtek", de a történet folyása során nyilvánvalóvá válik, hogy ez csak a látszat, a felszín: Zrínyi régi elveihez és virtusához hűen kezeli a modern kori helyzeteket, és nem érti, hogy lett háromszáz év alatt ilyen puhány népség a magyarokból.
Kiváló politikai szatíra, ami még mindig érvényes... és szerintem sosem fogja érvényét veszíteni.
Kedvenceim Rózerék voltak, rájuk nem lehetett haragudni, pedig nevetséges, szánalmas módon hajszolták ebédjeikhez a vendégeket. Bobornét is megkedveltem, bár erkölcsisége megkérdőjelezhető (kié nem...?).

A magyar ember szereti keresni az igazságot. De nem szereti megtalálni. És ha mégis megtalálja, mindjárt beleun: ejnye, de kellemetlen pofája van!