Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei

Nemes Nagy Ágnes verseit igen töredékesen ismertem ezidáig, most volt először kedvem és időm egyszerre – ez nagy dolog, ritka csillagállás! – ahhoz, hogy jobban elmélyüljek bennük. 

Volt jó is, kevésbé jó is. Tetszettek a képei, a rímek. A témákat is érdekesnek találtam. De: valami kis (vagy nagy…?) plusz hiányzik nekem ahhoz, hogy a magaménak mondhassam a NNÁ költeményeit. Így csak azt tudom rájuk mondani, hogy jók-jók, kedvesek, de nem lobbantottak lángra, és nem szórnak szikrát tőlük a szemeim, szóval semmi szédítő, hevítő, különleges élményt nem nyújtottak, amit én a költészettől, a versektől általában (el)várok.

erkölcs és rémület között, 

vagy erkölcstelen rémületben, 

mesterségem, mégis te vagy, 

mi méred, ami mérhetetlen,

ha rángva is, de óraként, 

mely képzelt ütemet rovátkol 

az egy-időn – mégis a fényt 

elválasztja az éjszakától.

Tandori Dezső: A járóbeteg

Nehéz ügy, nehéz ügy. Szeretek is küzdeni egy verssel, egy versért, meg nem is. 

Van, hogy ráunok. Félreteszem. De nem lehet, hogy nem értem...! És újra a kezembe kerül. Csiki-csukit játszunk.

Csak az a kérdés, ki győzi meg előbb a másikat. Tandori engem, vagy - mivel a költővel nem áll(hat)ok személyes kapcsolatban - lusta énem az érdeklődőt.

Nemcsak meghalni az, ami

Nemcsak meghalni az, mi vágyott 

cselekedetnek már hiányod, 

ami utána jön, szerencsét- 

lennek szerencsétlenje lesz még.

Elégni, összerothadozni, 

és ehhez magad hozni, hozni, 

minden semmi érvénytelenből, 

abból ott… meg ebből… emebből!

De ha mindent is abbahagynál, 

tátong, amibe belehaltál 

elevenen. És – eleven 

halott – rád vár, mégis legyen,

valami legyen, ami lesz, 

ne hasonlítson semmihez, 

akarod vagy nem akarod, 

ott vagy megint, más-ugyanott,

vagy valakivel újra el- 

kezded, együtt múljatok el: 

talán utolsó forduló; 

szem, szárny, láb, bél – kiforduló…

Jó, persze jó – 

csak semmire se jó.

Jodi Picoult: Gyere haza

Próbálkozom ezekkel a limonádé könyvekkel, mondván, hogy ez majd kikapcsol, és megnyugtat, nem kell gondolkodnom sem. Erőlködöm, de nem megy ez nekem mégsem. Picit irigylem azt, akinek igen. 

Igazi bestseller-limonádé. Picoult nem lőhet mellé – a maga kategóriájában –, népszerű témákat hoz fel, olcsón tud elismerést/érdeklődést szerezni: házassági válság, homoszexualitás, vetélés és gyász, szirupos bölcsességekkel émelyítve. Az első száz oldalon még ellazultan mosolyogtam minden közhelycsokron, aztán jött ez a sztori az öngyilkosságot megkísérlő lánnyal, akit úgy találtak meg, hogy a telefonban hallott vonatzúgás és a harangszó együtteséből pontosan (!) belőtték a helyet, hogy hol van, és persze megmentették az életét. Innentől már ideges lettem, nem ellazult, semmire-sem-akarok-gondolni olvasó. Mielőtt még rángatózni kezdett volna a szemhéjam, gyorsan végig is pörgettem a könyvet, olvasásnak erős túlzás lenne ezt nevezni. Gyorsan belepillantottam, hogy jönnek össze, akiknek össze kell jönniük – Picoult meglepően sokáig húzza! – , aztán nyugodt lélekkel bezártam a pdf olvasót.

Mindig olyan pasira vágytam, akivel a beszélgetéseink a lehető legtermészetesebb módon alakulnak át szonettekké.

Bíró Kriszta: Fiókregény

Lassan olvastam ezt a könyvet, talán annál is lassabban, mint ahogy Dina/Mici elszopogat egy savanyú cukorkát. Kiélveztem minden ízét, az édest, a savanyút. De főleg a keserűt. 

Bíró Krisztát pedig most azonnal meg akarom ölelni, és sírni akarok – mit akarok? már sírok is – mert ez annyira jó, és annyira rossz. 

Együtt lélegeztem Micivel, máshogy nagyon nem is lehet. Szerettem Holdas Józsefet egy egészen picit, Rátzba viszont halálosan beleszerettem. És amikor az ő útjaik különváltak, csak akkor szakadtam el Micitől. Ő továbblépett, én nem. Én Rátz mellett akartam maradni, bele akartam fúrni a fejem Öregember szakállába, érezni az illatát, végigcsókolni az összes csigolyáját. Nem számít, hogy parancsolgat, hogy van más nő is… nem lesz. Felfalom Rátzot, és majd nem lesz más nő. Őrületes szélvész leszek, a végzet asszonya, megtartom magamnak, nem eresztem. 

Csak épp az itt a bökkenő, hogy az ember semmit sem tarthat meg magának . Sem azokat, akiket szeret, sem a sikereit, sem az örömeit, még csak az emlékeit sem, mert azokat is elmossa majd az idő, mint a lassú eső. Úgy végezzük, mint Sóri, a szabó: belekapaszkodunk valamibe, ami a végzetünkké válik. Ilyen ez az élet, örökös kapaszkodás valamibe, valakibe, aki tulajdonképpen nem is létezik. És aztán: felismerés, és zuhanás.

Én is kapaszkodom. Nekem is van egy Rátzom. Csak én nem vagyok olyan erős, mint Mici. Sokan nem tudnak olyan erősek lenni, mint Mici. Ezért rendkívül tisztelem. És Bíró Krisztát is, amiért ezt a csodát leírta. Nem is tudom, hogy ha befejeztem ezt az értékelést, lesznek-e még szavaim ezen a világon bármire.

És akkor most meghaltam. Legbelül.

– Csak tegye azt, amit szokott, akkor nem lesz semmi baj. 

– Azt szoktam tenni, hogy szerelmes vagyok magába, mint egy ló.

Tim Burton: Rímbörtön

Ebben a kötetben  - talán csak a magyar fordításban?- egyedül a cím frappáns. A Pálcikasrác és Gyufalány szerelmét már régebben olvastam, és hasonlókat vártam a többi írástól is, de a egyáltalán nem  kaptam meg.

Talán egy költőre kellett volna bízni a fordítást, mert ez bizony kritikán aluli lett - szerintem. Tényleg, szinte minden sor után fogtam a fejem, hogy te jóságos, te drága. Mert mikor az ember ilyet olvas:

A nevem Jani, 

de a barátaim csak úgy hívnak: 

„a rusnya Pingvinsrác”.

vagy:

Sok zombisrácot 

transzba ejtett mélyen. 

Kiélte szenvedélyét sok amcsin 

és egy francia ex-személyen. ,

akkor szerintem joggal nézhet így:

pláne, hogyha a második idézet eredetije így szól:

She has many different zombies 

who are deeply in her trance. 

She even has a zombie 

who was originally from France.

Na. Ennyit a puffogásból mára.

A Pálcikasrác és a Gyufalány szerelme

Pálcikasrác és Gyufalány; 

a csávó imádta a bigét. 

Hogy miért, nem talány, 

hisz lángra lobbantotta a szívét.

De gyufa és pálcika közt 

örökké tarthat e varázs? 

Jaj, forrófejű a nő; és a srácból 

nem marad, csak parázs.

Székely Szabolcs: Kilenc másodperc reggelente

Mostanság érdeklődéssel fordulok a kortárs írók, költők felé, és ennek a nyitottságnak köszönhetően rengeteg új, érdekes, építő dolgot találok. A kutakodás közben persze kevésbé tetszetős darabokra is lelek néha, ilyen volt ez a kis kötet is.

Azt nem mondom, hogy rossz, mert túl könnyű és felületes volna. Vegyes. Van pár jó kis (oda)mondogatós, frappáns, de összességében nem csigázott fel, és "aha"-élményt sem adott. Olyan kis lagymatag a drága, nem is tudom hova tenni. Az biztos, hogy nem olvasnám újra, talán csak ha nagyon unatkoznék, és más nem volna a kezem ügyében...

Ezzel sajnos ki is mondtam az ítéletet: könnyűnek találtatott. Sajna.

ALTATÓ

Alszik a test már. Lázad van. 

Birkát számolsz álmatlan: 

százötvennyolc… százhatvan… 

Törnek a csontok a szárnyadban.

*

SZÜRKÜLET

Villanyainkat felkapcsolni végre 

mielőtt a sötéthez szoknánk végképp 

többet ér mint mondani magyarázni 

pupillánk rafinált működését

Bod Péter: Szent Hilárius

Szívet vidámító, elmét élesítő gondolatok gyűjteménye. Még egy-két éve került elő magyarórán, aztán gondoltam egyet, és beszereztem. Eddig pihent a polcon, most pedig egy álmos este és még álmosabb délután a kezeim közé sodorta.

Érdekes kérdésekre keresi a választ kátészerű kérdés-feleletes formában. Szórakoztató és elgondolkodtató is egyben, de „semmi extra”. Hétfői itthon punnyadáshoz tökéletes volt.

205. Mi igen nehéz dolog?Elhallgatni azt, amit nem kellene kimondani. Kimondani ellenben azt, amit nem kellene elhallgatni.

Gabriel García Márquez: A szerelemről és más démonokról

Miután elolvastam a könyv rövid tartalmi ismertetőjét, nagy elvárásokat támasztva kezdtem bele Márquez regényébe. A Száz év magány elolvasása után egy időre félretettem az írót, bármennyire is tetszett, olyannyira fülledt-fullasztó és naturalisztikus a világa, hogy nem bírnék tőle egymás után két könyvet elolvasni. 

Márquez helyenként – számomra – kifejezetten gusztustalan, gyomorforgató, ennek ellenére elvarázsol a világ, amit megteremt. Az őszinteség, a szókimondás miatt igazán emberiek a történetei, sőt: az ember-lét minden elképzelhető mocskában dagonyáznak a szereplők. 

A nagy elvárásokat az utolsó kb. 40 oldal teljesítette be, sajnos az sem maradéktalanul. Nem lesz kedvenc, nem is igazán tudom hová tenni, az egyik alapvető cselekményszál, az ellehetetlenített, furcsa szerelem (ami egyébként kedvenc irodalmi toposzom) története nálam majdnem mindig nyerő, most is így volt ez, a háttér azonban gyengécske a Száz év magány burjánzó családfájához képest.

Bevallotta a kislánynak, hogy nincs olyan pillanat, amikor ne őrá gondolna, hogy minden falatjában és minden korty italában az ő ízét érzi, hogy ő az élet mindenütt és minden órán, ami pedig csak Isten jussa lehetne, és hogy szívének az a leghőbb vágya, hogy ők ketten együtt haljanak meg.

Szenczi Miklós (szerk.): Akárki

A válogatás régi misztériumjátékok, mirákulumok, moralitások gyűjtőhelye, én csak a címadó írást olvastam közülük, magyarfaktra. 

Van olyan, hogy tipikus moralitás? Biztosan. Nos, ilyen az Akárki. Egyáltalán nem rossz, és a célját minden bizonnyal el is érte abban a közegben, ahol útmutatónak szánták. Illetve: az üzenet mindenképpen megérkezett a hallgatósághoz, még ha szájbarágósan is. Hogy aztán ki hogy s mint él, az külön téma. Tehát, műfajilag remek, korunk emberének nem tudom, mit adhat, az igények már igencsak megváltoztak azóta, üzenete viszont nem évül el.A forma jó, olvastatja magát.

Tudjad: elébb édes a vétek 

a végén mégis zokog a lélek,

ha már a teste sár s agyag.

Karinthy Frigyes: Nem mondhatom el senkinek

Karinthyt egészen az Utazás a koponyámon körülig a "humoros" kategóriába szorítottam. Azonban újra kellett alkotnom a róla összerakosgatott képet, vagy legalábbis jelentősen kibővíteni: jóval több van benne, mint amit gondoltam. 

Kifejezetten alábecsültem, mindezt úgy, hogy nagyokat nevettem a Szabolcska-átiratain, és a Tanár úr, kéremen. A Capillária is azt erősítette bennem, hogy tud, méghozzá remekül tud komolyabb témákról is írni, és nagyon bölcs gondolatai vannak. A most olvasott versek, ha nem is tartom őket főműveinek, szintén erről tanúskodnak. 

"Struggle for life"

Pajtás, úgy fest, alulmaradtál

A Tétel és Törvény szerint -

Dögödre már hiéna szaglász

S a varjú éhesen kering.

Nem is a falka volt erősebb

Apró vadak tángáltak el -

S hogy írhádon ki osztozik most

Véreb? Veréb? Nem érdekel.

Öklöd, mikor lecsapni kellett

Mindig megállt a féluton -

Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem.

Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom.

Talán csak undor. Jól van így is.

Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen.

Inkább egyenek meg a férgek

Minthogy a férget megegyem.

Kőrösi Zoltán: A hűséges férfi

Boldogságnovellák? Hm. Nem tudom, mennyire pontos ez az alcím. Mert boldogság, az nem sok van bennük. Sőt. A kortárs novellák mindig ráébresztenek arra, hogy iszonyatos ez a világ, és maga az ember is, de a fene egye meg, erről olyan jól lehet írni…!

Voltak történetek, amik kifejezetten tetszettek, volt néhány gyengébb, de csak egy-kettő, amit nem szívesen olvastam.  Kőrösi Zoltán gyönyörűen ír, ez megcáfolhatatlan tény. Öröm ízlelgetni a szavait, a leírásai nem untatóak, hanem mozgalmasak, nem is kép, inkább filmszerűek.

Szeretnék, fogok még olvasni tőle.

Szeretik egymást az emberek, úgy szeretik, mintha lehetne tudni, meddig tart. Vagy mintha lehetne tudni, hogy mit szeretnek, s nem sejtenék, hogy csupán a szégyen marad.

Kányádi Sándor: Kányádi Sándor válogatott versei – Tarján Tamás válogatása

Kányádit nagyon szeretem. 

Néhány írás volt csak a kötetben, amivel nem tudtam/akartam mit kezdeni. Jó volt olvasni, de a Kaláka feldolgozásokat nehéz felülmúlni... :)

Távolodóban

távolra még ellát a szem

de a közeli apróságok

már a betűk is megkívánnak

félkarnyújtásnyi távolságot

és ködösül a távol is

heggyel az ég egybemosódik

és kezded el-elhagyogatni

fontosnak vélt vinnivalóid

süllyedőben emelkedőben

látod a foszló láthatárt is

osztogasd szét amid maradt

ingyen is átvisz ha ki átvisz

s hátra ne nézz kiket szeretsz

a maguk útján nem utánad

mendegélnek akaszd a fára

üresen maradt tarisznyádat

Ahogy

ahogy tenyered homlokodra

ellenzősíted meg-megállva

ahogy el-elmagányosodva

meg-megszállsz egy-egy éjszakára

ahogy az üres polcra bámulsz

s nem hiányoznak már a könyvek

ahogy reggelente az ágy húz

és nem-fölkelni volna könnyebb

ahogy otthonod még hiányzik

van-e otthonod igazában

ahogy a szó is el- s kivásik

az otthonokban most lakás van

ahogy nyelved a rímre rájár

mint ujjaid a billentyűkre

ahogy foncsorosodva már-már

arcod lesz tükrödnek a tükre

ahogy a tűznek csak a korma

senki senkinek számadással

ahogy elfacérul a forma

s a múzsa markát tartva házal

ahogy az ismerőst felejted

s az ismeretlen ismerősül

ahogy a rég magadba-rejtett

titok veled öregszik őszül

ahogy az isten észrevétlen

beléd épül minthogyha volna

ahogy te is valamiképpen

vagy a ház és annak lakója

ahogy az erek mint a húrok

aztán csak száll elszáll a lélek

vagy sortűz nyomán tova surrog

rajban akár a seregélyek

Tandori Dezső: Válogatott versek

Petri-imádatomon felbuzdulva kezdtem el megismerkedni Tandorival. Furcsa és futólagos - na meg persze egyoldalú - ismeretséget "kötöttünk", amit nem neveznék sem elegendőnek, sem teljesen pozitívnak. 

Tandorit nem tudom megfogni, valahogy kicsúszik az ujjaim közül. Ahol nekem véget ér a költészet, Tandorinak sokszor ott kezdődik, és ez is zavart idézett elő olvasás közben. Talán a válogatás sem a legjobb, sajnos még annyira sem győzött meg, hogy egy nagyobb lélegzetvételű verseskötetét a kezembe vegyem. Egyelőre. De azért nem akarom annyiban hagyni, pihentetem a témát. Valami megmagyaráz(hat)atlan szimpátia ugyanis kialakulóban van...

Az iskola vége

Nem tudok többé úgy szeretni,

ahogy valamikor szerettem:

várni, elérni, hagyni, veszni,

a szív ilyenre meg se rezzen.

Végkifejlet kifejezésre

szemekből villanó riadt fény:

felület inkább, de mi végre?

Legalább ennyit kifejezvén:

angyalokról mit tudhatok,

így maradtak a madarak.

Nekem is valami valót!

Választgatom a lovakat,

járkálok egy csatorna mentén,

nevét egy holt poéta adta,

sült krumplim köpködöm, eresztvén

olcsón bordóit a falatra:

„Ön ugyanaz marad! Akár-

mi körülményen! Ön valóban

konzervatív!” – „Szeretem…!” Áll

a múlt – „Nagyon…!” Valós, valótlan.

*

Ami másokra tart

Ami másokra tartozik, már mindent

megírtam, épp írom, meg fogom írni.

Létem papírnyi,

senki ne akarjon egyéb találkozásra bírni.

Köz közeg az: nem bomlott és nem is szent.

De mert az írás nem irodalom csak,

s egyével a másába minek rontsak

– feledjük hagyományunk,

mely szerint földi valónk… égi másunk…

létem rákényszerít, hogy osztályozzak.

Mit látok? Különbség teendő

esetleges másság s oly lelki bendő

közt, mely úgy felemésztene

– épp – téged (engem), hogy végül tényleg semmije

ne látszana, valóban, hantomon füvem nő-

jön legföljebb, szép fű. Mely tisztelendő,

de senkinek nem árthat.

Nem képez konkurrenciákat,

és a többi. Nos, érdektársaságot, más ilyen „családot”

különböztess meg attól, ami pusztán

lény-idegen, a maga léte folytán,

de külön jót vagy rosszat nem akar.

S így tovább. Továbbá el kéne tűnnöd magad javára is hamar.