2012. október 30., kedd

Háy János: Házasságon innen és túl


Ez még szerető, az már feleség 
ez még feleség, az már szerető. 
Ez még elvált, az már házas, 
ez még házas, az már elvált. 
Ez még szeret, az már nem emlékszik, 
ez még nem emlékszik, az már szeret. 
Ez még vadászik, az már megfőzte, 
ez már megfőzte, az még vadászik… 
Ez már, az még és ez még, az már, 
de végül mindegyiket megette a halál.



A fenti szövegnél jobban nem tudnám összefoglalni ennek a novellagyűjteménynek (ciklusnak?) a lényegét, témáit. Egyik kedvenc irodalmi toposzom a szerelmi háromszög, házasságtörés, válás. Több oka van ennek, most egy személytelenebbet választok: mindig is érdekelt, hogyan dolgozza fel egy férfi és/vagy egy nő, hogy esküt szeg. Ott lebeg-e a szeme előtt a házassági eskü szövege, amikor más ágyában ébred? Van-e valós súlya még ma is (volt-e valaha?) ennek az eskünek, s ha igen: mekkora? Átgondolja-e az, aki kimondja? Komolyan vehető-e, hogy holtomiglan-holtodiglan, amikor még magunkat sem ismerjük igazán, és fogalmunk sincs arról, milyen változáson megyünk keresztül az elkövetkezendő napokon, években, évtizedekben? Végeláthatatlan kérdések sorozatával lövöldözhetnék tovább, de a válaszokat inkább Háy írásai alapján próbálom megfogalmazni magamnak, és a jövendőbeli olvasóknak is ezt ajánlom.

Nem estem hanyatt ettől a könyvtől, nem rohantam hisztérikusan a könyvesboltba, hogy nekem kell ebből egy saját példány, de azonnal. Nem is tetszett minden írása egyformán, sőt: középtájt már kimerítettnek tűnt az eddig kimeríthetetlennek látszó téma, a házasságtörés és a szerelem bonyolult kémiája. Túl sok volt Budapestből, az elfoglalt üzletemberekből meg a pénzéhes luxusprostituáltakból feleségekből. 
Sok volt az olyan írás, amit mintha ugyanazzal a sorvezetővel írt volna Háy, szappanoperai mélységekbe csúszott le: pl.: Egy budapesti cégvezető, Agglomeráció, Nehéz
Viszont azt is el kell ismernem, hogy az életben vannak ilyen szappanoperai mélységek. Vannak csalánozók szintjén vegetáló emberek, párkapcsolatok. Ami viszont kellett volna, az a bizonyos plusz, valami, ami odacsap az asztalra, na az hiányzott a fent említett írásokból. 
De voltak üdítő kivételek, sőt, egészen mély, új, bátor írások: Petőfi, Titok, Lajos utolsó levele Feri feleségéhez (kedvenc!), Egy budapesti lakos élete (megrázó), A halottember, A népzenész, A telefonszerelő, A pince, Csöpi. 
A stílus rendben volt, oldott, könnyed, ügyes, az alaptéma kedvenc, a megvalósítás döcögött csak, aránylag sokszor, de vegyük úgy, hogy el van nézve az utolsó negyven oldalért.


Mert ilyen a szerelem, valójában magunkban születik, és kevesebb kell a másikból bele, mint gondolnánk.

2012. október 29., hétfő

Gergely Ágnes: Ajtófélfámon jel vagy

Áldom a DIA-t. Folyamatosan kincsekre lelek ezen az oldalon. Köszönöm neki, hogy megismerkedhettem Gergely Ágnes verseivel!


Kifejezetten tetszett, ahogyan kifejezte magát, a képek, a rímek, a témák, mindenre csak bőszen bólogatni tudok. Igazán jó volt, nem szenzációs, de stabilan jó, színvonalas. Öröm volt olvasni.


Emlékezés egy szomorú férfira


Saját kezeddel ütnélek pofon, 
de az ütéshez nincs ma már jogom – –


hideg világban őrzöd önmagad:

a csönd, a billegő ezüstmadár 
a jégveremben borzadozva jár, 
s ha felvergődve rést lel valahol, 
leheletedtől földre hull a toll – – 
huzatot kap a boltos kapualj – – 
zsugorodik már nyárutón a gally – – 
egy éj alatt kilencet lép a hold – – 
s varasodik, de nem heged a volt – – 
ezért harminchat éve csak öregszel: 
szomorú kezed kinyújtottad egyszer,

de nem jöttél, amikor hívtalak – –

saját kezeddel ütnélek pofon, 
de a kezedhez nincs ma már jogom.

Bartis Attila: A séta

Csáthos kezdés, nyomott hangulat: jól indult ez a Bartis-könyv is.


Az erős kezdés után sajnos nem folytatódott ugyanolyan meggyőzően számomra a mű, mint azt vártam volna. Lapos volt, és tulajdonképpen untatott, oldalakat átlapoztam, és nem tudtam igazán megmártózni a regény világában. A közepe táján már vártam, mikor lesz vége, és ez nem valami jó ajánlólevél.
Bízom benne, hogy csak az én hangulatom nem volt a könyvhöz illő, mert ezt bizony most nem volt jó olvasni, nem szépítem a dolgot.



A tudatlanság brutális, a tudás kegyelmes. Ennyi választja el a karóba húzást a villamosszéktől.

2012. október 27., szombat

Mauro Covacich: Ellenszerelem


Ez a könyv nagyon meglepett. Minden oldala egy rácsodálkozás, megdöbbenés. Telitalálat, a borítótól kezdve a jellemábrázolásokig. Pontos, különleges, elgondolkodtató.



 Covacich (tudtommal ez az első műve!) remekül felépítette ezt a történetet. Sergio egyszerre szerethető, gusztustalan, és együttérzést ébresztő. Ester már nem volt ennyire meggyőző alak, valami különös diszharmóniát éreztem a személyiségében.

Maga az ellenszerelem természetének boncolgatása is érdekes. Ha valamit nagyon szeretünk, de reménytelenül (akár a magunk hibájából, akár csak mert így hozta az élet), akkor elvakulttá leszünk. Minden szerelem lehet ellenszerelem is: valakiért és valaki ellen való. Azzal, hogy valakit szeretünk, egy harmadikat zárunk ki a körből, aki talán sóvárog és vágyakozik csendben, talán lép, drasztikusan. Nem lehet tudni. Angela visszavonult a maga ellenszerelmével, Sergio a tettek mezejére lépett. Fordítva is lehetett volna. Az ellenszerelemben nincs logika.

Covacich művében van. Remek, igazán, csak ámulni tudok, hogy ponyvát vártam, és ezt csapta az arcomba. Bumm!



Megfigyelted, hogy hányszor mondják ezt neked: semmi gond? Én szinte mást se hallok. Semmi gond, hölgyem. Így aztán én is eltanultam. Nem tudsz eljönni? Semmi gond. Nincs nálad óvszer? Semmi gond. Nem is akarod? Semmi gond. Szeretnéd, ha inkább az ablakra rajzolgatnánk? Semmi gond. Szeretnél valaki más lenni? Semmi gond. Ha nem köpök az arcodba, nem áll fel? Semmi gond. És így tovább. Olyan vastagon kenegetjük magunkat a No Problem vazelinnal, hogy észre se vesszük, ha átrobog rajtunk az élet.



2012. október 22., hétfő

Carlo Maria Martini – Umberto Eco: Miben hisz, aki nem hisz?

Ropi az agynak. Örül a tudatom/lelkem ennek a levelezésnek. Két értelmes ember nagyrészt eltérő világnézettel képes indulatok nélkül, higgadtan érvelni és kommunikálni. Bár mindenkinek ilyen gördülékenyen menne ez. 




A levelezéseket jó volt olvasni, végig lekötöttek, a hozzájuk fűzött megjegyzéseket viszont többnyire csak átfutottam. Azok már szárazak voltak, és nem csillogott bennük Eco páratlan zsenije, humora, remek logikája. A leveleket ajánlom minden érdeklődőnek, a többit csak az elszántabbjának… :)


Még a legvilágibb tudományok is azt tanítják, hogy a másik, annak a tekintete határoz meg és alakít bennünket. Ugyanis ahogy nem lehetünk meg evés és alvás nélkül, nem tudhatjuk meg, kik vagyunk a másik tekintete és válasza nélkül. Ölhet, erőszakoskodhat, rabolhat, semmibe veheti a jogot valaki egy-egy kirívó pillanatban, de az élete többi részében elfogadást, szeretetet, tiszteletet és dicséretet koldul embertársaitól. Még az általa megalázottaktól is azt kívánja, hogy elismerjék félelmüket és alávetettségüket. E nélkül az elismerés nélkül az erdőben magára hagyott csecsemő nem tanulja meg, milyen az emberi világ (vagy pedig, mint Tarzan, egy majomban próbálja kétségbeesetten megtalálni társát), és belehalnánk vagy beleőrülnénk, ha egy olyan közösségben kellene élnünk, amelyben mindenki kerüli a másik tekintetét, és úgy tesz, mintha nem is léteznénk.

2012. október 21., vasárnap

Szabó Magda: A Danaida


„A Danaidá-ban először nyúltam hivatásos író kezével a minta értékű antik mitológia figurái közé: Danaus király lányai azzal bűnhődtek bűnükért, hogy az idők végezetéig feneketlen hordóba kellett vizet hordaniuk. Beteget nem enyhített a szétszivárgott víz, szomjat nem oltott, vért se mostak vele, elcsorgott, mint Csándy Katalin könyvtárvezető élete, ez a gyűrű-élet, amelyben elválaszthatatlanul kitapinthatni a kezdettel azonos véget.”



A fentieket írta saját művéről Szabó Magda, és tömörebben nem is tudnám megfogalmazni a regény lényegét. Csak azt tehetem hozzá, hogy ez rendhagyó élmény volt, a jól ismert nyelvi közeg ellenére. Érdekes a szerkesztés, az önéletrajz fonalára felfűzött történet, és a szereplők is kissé idegenek számomra, nem úgy, mint a többi, általam olvasott Szabó Magda regényben. Katalin lennék, ha nem engedte volna, hogy házi rabszolgaként működjön, és nem hátrált volna ki szépen lassan a saját életéből, átengedve mindent Melindának, aki szintén lehettem volna , ha ő a gaz csábító, ha szenvedélyesen megcsókolja Eleket, s erre toppan be Katalin. Még Elek is lehetnék , ha nem lenne végtelenül gyáva. Talán Nóra voltam egy kicsit, meg Kadarcs Júlia, de csak az elszántság miatt. Az egészen fiatal, Kis Sándorba szerelmes Katalin állt legközelebb hozzám, azzal együtt, hogy nevetségessé tette magát a szerelemben, mert legalább a saját érzelmei parancsát követte, nem másokéit.

Képtelen voltam szeretni Melindát, Katalint sem értettem, hogyan védhette, hogyan kapaszkodhatott éppen őbelé. Az is biztos, hogy nem kellett volna hozzámennie Elekhez, és összeköltözni Micó árnyával meg Anyucival, de ha már megtette, lehetett volna olyan erélyes, mint az utódja. Nagyon fájt, mikor Katalin kiköltözött hajdani lakásából, hogy aztán visszatérjen oda, ahol minden kezdődött. Óvoda helyett bölcsőde, de a szereposztás, még a berendezés is marad a régi. Elkeserítő, és nyomasztó. Encsy Eszter most nem találta a helyét ebben a regényben, mert valahogy túl disszonáns neki ennyi célt nem ért szenvedés.

(Csak én érzek a műben valami Iszony -ra emlékeztetőt?)



(…) az évek csak csalódást hoznak, bánatot: akit megszeretünk, előbb-utóbb elveszítjük, legjobb, ha az embernek nincs senkije, semmije.


Parti Nagy Lajos: Fülkefor és vidéke


Parti Nagy Lajos kegyetlenül kritizál, és megvan rá minden oka.



 Csak úgy ömlik a merő gúny a könyv lapjairól, árad bele az ember tudatába, aztán ki se törlődik onnan. Keserűen felnevet az olvasó, hogy hát ezt is milyen kibaszmati jól megírta , közben meg belül azért könnyezünk egy kicsit, hogy milyen pocsék kishazánkban a hadi helyzet, így első Fülkefor uralma alatt (is). 
Kevés az a kortárs alkotó, aki ezt a szerepet is betölti, a nemzet élő lelkiismeretének nem kívánatos szerepét. Parti Nagy odaáll teljes mellszélességgel, és ami az országban történik, azt mind átengedi magán, belemártogatja egy kis nyelvi humor-szószba, aztán odalöki a nép elé, hogy tessék csak fogyasztani, ha mán meg tetszettek főzni, ugye. Vagy legalább bele tetszettek egyezni abba, hogy mások megfőzzék.


Mer soshe retusállották ám magik alá a magyarok önkéntes magánnyugdíját, miképpen nem retusáltak ki a közmédiábúl nyócszáz embert, nem a jogállambúl a jogot, buktából a lekvárt, nem retusálták ki az alkotmánybíróságbú a függetlenséget, a nemzetbű a szegényt, a cigányt, a zsidót, liberálist, meleget, nem retusálták ki az ép észt a magáhó való észből, nem, nem, sose halunk meg. Előre, tus!


2012. október 14., vasárnap

László Noémi: Százegy

Technikailag sokat fejlődött a Nonó óta, de engem nem győzött meg. Elveszítette azt a báját, ami miatt szerethetőek voltak a suta sorai is. Feláldozta a tartalmat a forma oltárán? Hm, nem is tudom. Mindenesetre ha tanítónéni lennék, ezt bizony elégségesre értékelném.




Meteor


Hosszú napok jönnek. 

Nem jók és nem rosszak. 
Csak a két pillantás közötti 
függő idő lesz egyre hosszabb.


Kék gomolyag a nap: 

nem süt, ha belenézel. 
Nem sejteti veled: a föld 
hogyan sodródik az egésszel.


Szél fú, por útra kél, 

két fűszál összehajlik. 
A magas égről kő zuhan 
barázdált tengeraljig.

2012. október 13., szombat

Krasznahorkai László: Az utolsó farkas


Biztosan van magyarázat arra, miért egyetlen mondat az egész mű. Engem ez a tagolatlanság egyrészt zavart, mert nem tudtam megállni és átgondolni az olvasottakat, sodortak tovább a szavak. Ezt a könyvet egy ültő helyben kell elolvasni, különben szétárad a gondolatfolyam, és ember legyen a talpán, aki visszatereli a medrébe. Másrészt, éppen a tagolatlanságból adódóan belekapaszkodtam ebbe a kis cérnaszálba, Krasznahorkai egyetlen mondatába, és erősen szorítottam mindvégig. Így vezetett át a történeten, szinte vonszolt magával ebben a bonyolult, gondolati labirintusban. 



Mit írjak még? Nagyon szép. Szerelmes vagyok Krasznahorkai László stílusába, szavaiba, világába és a nevébe (olyan szép, nem?) . Jó volt most ez a kis rövid. Úgy érzem, nemsokára jöhet a Sátántangó, megágyaztam neki.

mióta abbahagyta a gondolkodást, és emiatt megpillantotta a dolgokat, megértette, hogy mindaz, amit mi a létből érzékelünk, nem más, mint a hiábavalóság felfoghatatlan terjedelmű emlékműve, mely az idők végezetéig ismétli önmagát, és hogy nem, korántsem a véletlen szerkeszti a maga rettenetes, kiapadhatatlan, diadalmas, legyőzhetetlen erejével, hogy dolgok szülessenek és szétessenek, hanem mintha egy homályos, démoni szándék dolgozna itt, és ez oly mélyen bele van szerkesztve a dolgokba és a dolgok közti állapotok szövetébe, hogy a szándék bűze mindent betölt

Lackfi János: Hófogók

Lackfit nagyon szeretem egy édes pofa , ha szabad ilyet mondani. A Lyukasóra nevű műsorért külön képzeletbeli puszi. De mielőtt még édelgős lenne ez az értékelés: a versei nem győztek meg száz százalékosan. 



Egyrészt: némelyik nekem „túl hosszú”, átfoghatatlan. Jobb szeretem a tömörítést, na de nem "túlzásba" (lásd: haikuk) véve. Másrészt: a témái közül kevés fog meg. Az tény, hogy (viszonylag) újat tud felmutatni, ami nagy szó a költészet soksoksokszázéves múltja miatt, el is lehet gondolkodni, esetleg nevetgélni ezeken, de inkább utóbbi, vagy a bólintó közöny, ami sosem jelent jót. Amolyan olvastalak-de-öt-perc-és-egy-szavadra-sem-emlékszem. És voltak ilyenek. Úgyhogy nem fog bekerülni a kedvenceim közé, de rossznak sem mondanám.

SZEMCSE


Szemcse vagyok, egy lap 

kis anyajegye, 
belém törik Isten 
ceruzahegye.


Körtében kövecske, 

kiköpni való. 
Steril hullaszaggal 
tévéhíradó.


Temetetlen élet, 

elvermelt halál, 
lottyadt krumpli, répa, 
beteg csíra-szál.


Hogy ez mind nem így van? 

Bizony, meglehet. 
Majd akinek írtam, 
sajnál engemet.

2012. október 12., péntek

Parti Nagy Lajos: Az étkezés ártalmasságáról

Először is: véletlen egybeesés, de éppen ma 59 éves Parti Nagy Lajos. 
Isten éltesse még legalább ennyi évig! ;) 
Még nem szereztem jártasságot a műveiben, ez csak a harmadik olvasmányom tőle. Mindenesetre irigylem szóalkotó -és ferdítő képességét, nyelvi humorát, könnyedségét, odakent poénjait. De főleg azt, hogy mindezek mögött nem sikkad el a tartalom, az üzenet. 
Mohó sapiensek, figyelmezzetek!


Zajlik a termékbemutató, Ilike sértődötten kényszerzabál a büfében, vagy éppen hányni jár belé a lélek, nem tudni. Fibinger szorong a nem rá méretezett szónoki pultpituson, és beszél. Mindenről, áradóan, de főleg Ilikéről meg az obezitásról. Mert ugye az a téma. Mármint az evés. Persze kiderül, hogy inkább átvitt értelemben. Vagy méginkább: lelki értelemben. Is.
Na jó. Akit érdekel, az olvassa el magának, mer' én most megyek, és krémest fogok enni. Horribile adagot.



Miért ne legyen a léböjt, a szezámmagkúra meg a beöntéshétvége előtt egy szép, humanitárius búcsú az ízek csábvilágától, mért ne, gondolja ön; és azonmód kényszeres élességgel látja maga előtt az előszobát a futtában lerúgott cipőkkel, az összehuttyant zakót, kifordult kosztümaljat, és látja a konyhaasztalt alsónadrágban, kombinéban, horrible bugyiban (…), és hallja a libidinózus cuppogást, látja a tunkolás meleg, szakrális fényeit a saját arcán és a párjáén, persze burgonyás kenyérrel, mert kétszersült nem tunkol a Kárpátok alatt.

2012. október 11., csütörtök

Bartis Attila: Tizenegy novella




Ez annyira gyönyörű volt, hogy csak pislogok. Kerek egész. Nincs egy felesleges mondat sem. Egyetlen oda nem illő szó sem siklott be a sorok közé. Bartis Attilának tényleg elhiszem, hogy Isten nyelve a magyar.
Id(en)éz(zet)ek!



(…) amit az Úristen egyszer becsomagol, azt ember többé ki nem csomagolja soha.


*


Az ember azt hinné, mindössze belátás kérdése, és bárhol meg lehet fordulni, de nem. Kell valami megnevezhető, ameddig eljutott.

*

Mert ahol semmi nincs, onnan föltétlenül tisztábban látja az ember a dolgokat. Az egészet, egyben. Nincs ez túlmisztifikálva, vannak helyek, ahonnan a dolgokat másképpen látni. Persze, lehet, hogy nem tisztábban, jobban, de mindenesetre másképp, egyben az egészet. Hogy merről jön a fény, és hová esik az árnyék.



Várady Szabolcs: Hátha nem úgy van

Földszakadós-égzengős csalódás. 



Kedvelem ugyan, de most már egészen biztos, hogy nem a versei miatt.



Mint elszánt nevetés a régi viccen, 
jelenlétünk fölharsan az ismerős 
szobákban újra; mint a rettegés íze 
a szürkülő ölelkezésben, visszatér.


Baka István: Égtájak célkeresztjén

Újabb, számomra ismeretlen költő versei.


Ez a kötet...ilyenolyan. Megint volt pár csodaszép, meg olyanok is, amik egyáltalán nem fogtak meg. Az arány - kevés jó, sok semmilyen - miatt nem hinném, hogy olvasok még tőle. 



OLY BIZONYTALANNÁ 


Oly bizonytalanná tehet  
egy ilyen esős, őszi nap, 
ha most behunynád szemed, 
 homálynak hihetnéd magad.

S a befüstölt, hideg szobából  
csak nézed, míg esteledik, 
ahogy az ablakon a zápor  
parasztarca veritékezik.

2012. október 9., kedd

Örkény István: „Rózsakiállítás”


"Mutassuk meg, (…) hogy a meghalás emberi dolog, tehát nevén nevezhető, érthető, és ábrázolható."



Nagy fába vágta a fejszéjét a rendező Örkény. A meghalás emberi is, meg nevén nevezhető, eddig nincs problémám. Na de érthető és ábrázolható… ez már sokkalta bonyolultabb számomra. Persze, azt mondom én is sokakkal egyetemben: tudom, hogy van halál, hogy be fog következni , és mégis olyan távoli, megfoghatatlan az egész. Nem érhetünk valamit, amit személyesen csak egyetlen egyszer élünk át, és utána nincs lehetőségünk feldolgozni az élményt, mivel – meghalunk . Ábrázolható? Talán inkább körülírható, körbetapogatható. 

Bármilyen bátorsággal is nyúlunk a halál témájához, sosem ragadhatjuk meg úgy istenigazából, és nem tehetjük egészen magunkévá. Mi, hétköznapi emberek. És Örkény István? Nos, neki talán jobbak az eredményei ezen a téren.

Tíz percet is lehet jól beosztani, és lehet rosszul harmincöt évet.

Pilinszky János: Kráter


Ezek a versek valami csodálatosak voltak… nem szorongatja meg a szívemet úgy, mint Petri, de nem állt tőle messze.



Francia fogoly

Csak azt feledném, azt a franciát, kit 
hajnalfele a szállásunk előtt 
a hátsó udvar sűrüjében láttam 
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt. 
Körülkutatva éppen visszanézett, 
s hogy végre biztos rejteket talált: 
övé lehet a zsákmánya egészen! 
Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát, 
mit úgy lophatott rongyai alatt. 
Nyers marharépát evett, de a torkán 
még alig ért le, jött is a falat; 
és undorral és gyönyörrel a nyelvén 
az édes étel úgy találkozott, 
mint telhetetlen testi mámorukban 
a boldogok és boldogtalanok!

Csak azt a testet, reszkető lapockát, 
a csupa bőr és csupa csont kezet, 
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra 
és úgy adott, hogy maga is evett! 
Az egymás ellen keserülő szervek 
reménytelen és dühödt szégyenét, 
amint a végső összetartozást is 
önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről 
a suta lábát ahogy lemaradt, 
és semmisülten kuporgott a testnek 
vad gyönyöre és gyötrelme alatt! 
A pillantását, – azt feledném egyszer! 
Ha fuldokolva is, de falt tovább, 
és egyre még, és mindegy már akármit, 
csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? – Őrök jöttek érte; 
a szomszéd fogolytáborból szökött. 
S én bolyongok, mint akkor is a kertben 
az itthoni kert árnyai között. 
A jegyzetembe nézek és idézem: 
„Csak azt feledném, azt a franciát…” 
S a fülemből, a szememből, a számból 
a heves emlék forrón rámkiált:

„Éhes vagyok!” – És egyszeriben érzem 
a halhatatlan éhséget, amit 
a nyomorult már réges-rég nem érez, 
se földi táplálék nem csillapít. 
Belőlem él! És egyre éhesebben! 
És egyre kevesebb vagyok neki! 
Ki el lett volna bármi eleségen: 
most már a szívemet követeli.

Babits Mihály: Húsvét előtt

Babitstól kevés verset ismerek, keveset is szeretek. Talán érettebbnek kellene lennem ahhoz, hogy minden esetben igazán értsem, amiről ír. 


A fentiek ellenére rokonszenvezem vele, és a Húsvét előtt kötet versei sem hagytak hidegen. Jó lett volna Babitsot személyesen ismerni, beszélgetni vele, de mivel ez a lehetőség nem reális, maradtak a versek, mint szócső. És igen, tud szólni, a múltból is, és van üzenete ma is... akinek van rá füle, hallja!


Csak posta voltál


Ki ugy véled, nyomot hagysz a világnak,

kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad
nehezét únja s rímét ismeri:
marad-e rajta valami magadból,
vagy csak az utcán cipődre ragadt por
amit emlékül továbbadsz neki?


Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát

melyet oly égve és merengve futsz át
naponta többször hogy már, azt hiszed,
minden ház lelked mély szineit itta
s lelked rongyait lengi mindenik fa
s a sarki szél is tégedet sziszeg,


kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,

s vedd ki a szélből mit beléje sírtál
mint gramofonba mely megőrzené:
miről beszélnek? Régibb otthonodról
s a vad hegyekről, melyek alul egykor
közéjük jöttél, s amelyek felé


emléked visszanéz közűlük; ez vagy

te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy
Pest közepén, azt hordasz és vetítsz,
s ha árnyat festesz a város falára,
az csak a hűvös havasoknak árnya,
mely rádtapadt s amelyet közvetítsz.


Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,

és a hegyekkel egy csak ott se voltál.
Mi voltál ott? keresd tovább magad!
Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél
s a barbár csúcsoknak nemet feleltél,
mert szülőfölded felelt általad.


Nagyapád háza s a szelíd Dunántul:

de abban se lelheted igazánbul
magad lelkét, lázadó siheder!
Más voltál ott is! más táj, messzebb útak
voltak még amik rajtad áthuzódtak
s csak posta tudtál lenni és meder.


Életed gyenge szál amellyel szőnek

a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:
amit hoztál, csak annyira tied
mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.
Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy
magad is, kit a holtak lépte vet.