Erlend Loe: Elfújta a nő

Vágyat érezni és birtokolni – a kettő között óriási különbség van.

Erlendet aztán tényleg szépen elfújta ez a nő, mint egy porcicát. Jött a kis gusztustalan sárga komódjával, és az amúgy is élet – és döntésképtelennek látszó srácból totális hülyét csinált. Minden egyes oldal után meg tudtam volna pofozni Mariannét a hisztik, szeszélyeskedések miatt. 

Aztán rá kellett jönnöm, hogy én kedvelem Erlendet, akármilyen szerencsétlen szegény, és majd' megőrülök, amiért végig kell néznem, hogy behálózza az a nő . Szegényke csak tempózik abban a véget nem érő medencében, és sehogy sem tud kikászálódni belőle. 

A regény első felében minden olyan élettelennek tűnt, ilyen egy kapcsolat? , kérdeztem magamtól, ilyet még sose láttam/hallottam. Hogy egyszer csak úgy beköltözött hozzá az a nő , és maga sem érti, hogyan. ( Jó,utána az is eszembe jutott, hogy talán minden kapcsolat így kezdődik: egyszer csak ott termünk egymás életében. ) Aztán szép lassan rájöttem, hogy Erlend élete maga az élettelenség, a tehetetlenség, az ide-oda úszkálás, a filozofálgatás és döntésképtelenség. Egyszerre nevetséges és bájos, amikor néha büszke magára, mert végre képes volt véleményt formálni vagy dönteni valamiben. Később persze kiderül, hogy hátulról mindig az a ribanc!!!! Marianne volt, aki irányította őt.

(…) minden erőmmel azon voltam, hogy érezzek még valamit. Ez a félmondat igazán jellemző főhősünkre. Hogy nem érez, hanem érezni akar. Nem tesz, hanem tenni akar. Korunk hőse? Oblomov?

Az, hogy ilyen indulatokat tudott kiváltani belőlem a mű, már jelent valamit. Ha rossz lenne, egyszerűen hidegen hagyott volna. De nem, mert sajnáltam ezt a srácot, és utáltam azt a … nőt, és kíváncsi voltam, hova vezet a közös vergődésük, amit kapcsolatnak hívnak, és amiről ezidáig egészen más elképzeléseim voltak (kezdve ott, hogy [az én világomban] az ember nem költözik össze valakivel [ellenkező neművel és nem barátilag , tehát értsd jól], akibe nem szerelmes, hanem úgy van vele, hogy ha elég erősen próbálkozik, talán még szerelmes is lehet , bár talán én vagyok régimódi, vagy idealista).

Az értékelésekből azt vettem ki, hogy van ennél jobb könyve is az írónak. Egészen kíváncsivá tett, ugyanis ez sem volt rossz egyáltalán. Szerintem fogok még tőle olvasni.

(Nem tudtam értelmezni a könyv végét, de remélem, hogy a 189. oldalon az jönne, hogy és akkor Erlend kipattant az ágyból, és az éjszaka közepén kitaszigálta az utcára azt a pióca Mariannét a rugdalózóival együtt .)

Spiró György: Mit ír az ember, ha magyar

Spiró György minőség. Márkajel: ha a nevét látja, választékosságra és nyelvi tisztaságra asszociál az olvasó. Többek között. 

Ez a válogatás tanulmányokat tartalmaz könyvekről, filmekről, korjelenségekről az 1994 és 2003 közötti időszakból. Méltatja Kertész Imrét (szerintem kicsit túl sokat, ezért a levonás), Petrit (ez az írás százcsillagos, nem csak mert imádom Petrit, hanem mert remekül megfogta azt, ami – szerintem – Petri lényege), ismert írók ismert és kevésbé ismert műveit, az emberi butaságot, tévéműsorokat, a könyvek és olvasás szerepét a modern világban. 

Összességében érdekes, néha nekem terjengős, de igazán bölcs, higgadt, de nem hűvös, kiforrott, iróniával fűszerezett, remek írások, és ennél több pozitív jelzőt már nem akarok felsorolni, mert senki sem fog hinni nekem. :)

Szinte másról sem szól az emberi történelem, mint hogy mindig másról volt szó, mint amit a felszínen látni és láttatni, tanulni és tanítani lehetett. Csak éppen ez a létező most el van nyomorítva. Az önálló, aktív képzeletet fenyegeti rettenetes veszély a tömegre tervezett diktált képzelet részéről, azt a fajta képzeletet, amely nélkül semmiféle haladás nincs. A diktált képet használó média akkor is csal, ámít és hazudik, ha a művelői nincsenek is feltétlenül a tudatában, vagy éppenséggel a fősodorral szemben kívánnak és vélnek úszni.

Nádas Péter: Az égi és a földi szerelemről

"(…) nem szeretném elhallgatni a szerelemről való beszéd nehézségeit sem, sőt, egyenesen úgy szeretnék beszélni a szerelemről, hogy közben másról se beszéljek, mint ennek a monológnak a lehetetlenségéről."

Nádas Péter azért beszélt másról is. Annyi mindenről, ami nem is tudom, hogy fért bele 158 oldalba. Nagyon messziről indít, de célba ér. Öröm olvasni. Néhány helyen okozott csak problémát a megértés, de ez nem Nádas hibája, hanem az enyém, és az antik műveltségem hézagosságáé. Emlékeztetett arra, hogy ideje mélyebben megismerkedni Platón és Szókratész gondolataival, olvasni kéne Foucault könyveit… 

Szerintem ez újraolvasós.

Aletta Vid: E mái nap szül

Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt csalódás. Október óta áhítoztam erre a kötetre, ami nem sok idő ugyan, de arra épp elég, hogy mítoszokat teremtsen köré az ember. A naiv, rajongó olvasó. A Száműzetésben című versébe beleszerelmesedtem, pedig „semmi extra”, csak olyan jól eltalált, letisztult, tökéletesre faragott. Úgy képzeltem, minden verse ilyen. 

Rosszul képzeltem. Hajaj, voltak itt olyan kínrímek/halmozott ragrímek, hogy falnak mentem tőlük. Nem egy olyan verset találtam, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni (ezt először mindig a saját műveletlenségem/hozzá nem értésem számlájára írom – nem értettem meg a költőt, mert nincs hozzá háttértudásom, jártasságom –, tehát ez nem feltétlenül A.V. hibája). Volt pár nagyon édes játék, tetszetős és élvezetes. Értékelem az intertextusokat, de itt talán már picit túljátszottnak hatottak. Alig-alig csillant meg az, amivel a Száműzetésben olvasásakor találkoztam. A hétköznapok bája , In memoriam Viginia Woolf és A rezervátum két sora. Körülbelül ennyi, ami megbizsergetett, elkápráztatott, vagy mélyebben megérintett.

In memoriam Virginia Woolf

Nyitva az összes ablak és kacagnak,

a Hold figyel, én finnül dúdolok,

fekete, vörös illatok a kertben

forogva, mint az éhes farkasok

belekapnak a kéklő lepedőbe,

s lehúznak egy-egy álmos csillagot.

Nyár van az éjjel bársonyfüggönyében.

Kastélyomon halkszavú szél matat,

hosszú ujjakkal fonja a borostyánt,

aztán elejti, bólint, elszalad.

Tudom úgyis, a folyóig rohan csak.

S ott majd a fehér köd hajába túr,

remegni fog, a hullámokra hullik,

megmossa arcát, végül elcsitúl.

Meleg van még. Gyökereim a vízben.

Köveket látok, árnyékhidakat,

Orlandót látom, közeleg az úton,

nyomában apró aranymadarak.

Orlandót látom. S lenn, bokája mellett

A legfalánkabb isten ébred most: a Nap.

Gergely Ágnes három verseskötete

Árnyékváros, A kastély előtt, A barbárság éveiből

Mindhárom kötetről elmondható, hogy nem volt rám nagy hatással. Sok verset csak átfutottam, untatott, fárasztott, nem talált meg. Még három külön értékelést sem akartam szánni nekik, annyira hasonló az élmény. 

Talán az Árnyékvárosban csillant meg némi az Ajtófélfámon jel vagy hangulatából és minőségéből.

Transzcendens etűd

Ott akartam szeretni mindig,
a toledói alkonyatban.
Az alkony és az élet vége
egyformán irányíthatatlan.

Messziről nézem, ahogy indul,
tétovázik a szürkületben.
Felhőben áll a katedrális.
És nem érti, hogy hova lettem.

Ilyen szerelem soha nem volt.
Egész Toledo vele érez.
A percek múlnak. Ráng az arca.
Gibraltár felől forgószél lesz.

Átölelem a katedrálist.
És őt is, ahogy messze lépdel.
S egy olajfát, mely felsugárzik
a halottak lélegzetével.

*

Hajnali áhítat

Dícsértessék, ki terhet ad,

és ki könnyít a terhen,

s ki tudja, nincsen más kudarc,

csak a befejezetlen,

dícsértessék, ki szóra bír,

mert lábánál a zsámoly,

ha ráhajtod a homlokod,

mindig mérj, sose számolj,

dícsértessék, ki jellel olt

– veszélynek higgy, ne tapsnak –,

ahogy a fényérzékelést

megadta a kakasnak,

temesse hajnal késhegyét

toronyzúgás a csendben:

dícsértessék, ki nem teremtett

rabszolgának engem.

*

Rapszódia éjfélkor

Én írom? te írod? melyikünk vétke a szó?

Te vagy a vers helyett, eddig vagy fokozható.

Némulás hártyáját áttéped, tiéd, ha van,

mondd, gyere, diktáld, én megadom: adom magam.

Nem fér el közöttünk se tér, se idő, se más,

örökre miénk az időtlen idomulás.

Istennek úgy tetszett, széptestű lelki rokon,

éppen egy férfifej fér el a mellkasomon.

Térdednek csapdájában sorsába süpped a lét,

add meg az életnek halála jobbik felét.

Bőrödnek ízei bőrömet járják megint,

káprázva lobognak megcserélt érzékeink.

Hajtincsed bozótja, hangodnak sószigete,

kalózok kincseit bűvölöd át ide te:

apádtól-anyádtól elrabolt atom-javak,

a gének teremtő, szubtilis csodája vagy.

Körmömnek felelő, lúdbőrző izmok, a hát,

ujjongják ujjaim a tested körvonalát.

Végtelen szöveg, ha végtére megleltelek,

mormollak, másollak, mint régi kódexeket.

Múlnak a vizek, az időhöz zúdul a part,

lábak és kezek közt a világ örökre tart.

Meddig tart? meddig tart? mikor lesz csontod avitt?

Életem jobb fele, egyszercsak meghalok itt.

Hidat a hidász, a bukfencet bohóc veti –

tested van, lelked van: tartást is adtam neki.

Nemléted csapdája megtart még, ez az a perc.

Vétkeztem, kimondlak. Helyetted van ez a vers.

Modern nyugati haiku

Amire KAF és Fodor Ákos nem volt képes, azt elérte ez a válogatás: megkedveltem a haikukat. Nem mindegyik tetszett persze, de sok olyan volt, amit remekül eltalált az írója, és méltónak láttam arra, hogy „beidézzem” ide. Érdemes elolvasni, vagy beleolvasni legalább. Fent van a MEK-en, ajánlom mindenkinek.

elhagytál 

ágyfeledet befedik 

a nyitott könyvek

*

a fogoly álmának 

mindig olyan 

kulcsformája van

Varró Dániel: Akinek a lába hatos

Cuki ez a Varró Dani, 

ennyit akartam mondani.

Bartos Erika: Bogyó és Babóca – Évszakos könyv

Primitív.

 Minden állat/lény/? egyformán hógolyófejű és idülten mosolyog. 

Az illusztráció snassz. 

Lehet ezt annyival igényesebben is…

Berg Judit: Hisztimesék

Én – sajnos – nem felolvastam, hanem csak olvastam, ami biztosan más élmény. Gyönyörködtem az illusztrációkban, igazán szépek. A mesék, hm… nem tudom, hogy mit lehet elérni velük egy hisztis gyereknél, de el tudom képzelni, hogy jó hatással vannak a kicsikre.

Závada Pál: Jadviga párnája

Tudom, nem olyan a legtöbb asszony, mint én, hanem mindent eltű rő en simulékony. S néha magam is sóvárogtam rá, bár-csak ilyen lennék! De nem értik a férfiak!, nem értik (és Magának is jópár év kellett, míg kezdte már felfogni), hogy ő k maguk vágják el a legbelülr ől kihajtó érzelmeim növését! Azzal, hogy nap mint nap sürgetve, haszonlesve várják: Lehet-e már learatni engem. Másnap meg ismét. Boruljak virágba, forduljak term őre, sebesen és tüstént. Mért gondolják, hogy a mondott id őben, ha akarom, ha nem, muszáj kasza alá dő lnöm? De ha én nem haszonnövény, hanem vadvirág vagyok! 

/Jadviga saját magáról/

Veszedelmes egy nő ! Ijeszt ően kiismerhetetlen, s életveszélyesen képes kiterjeszteni hatalmát. S még ha fölforrósodik is, legbelül jéghideg. Szerelmi úrnő szeret csak lenni (avagy ha néha akarna is mássá változni, nem tud), szenvedélyének szolgáló cselédjévé válni pedig nem képes soha! És amint újra és újra hazatalál benne a rontás – akkor csak széttiprást, összeomlást, vért akar látni. Utána pedig bocsánatkérését a vérz őnek. S így majdan megenyhül, utóbb talán szelídség, szeretet és valami kifürkészhetetlen természet szenvedély is föltámadhat benne. 

/Franci Jadvigáról/

Mert az a legkevesebb, amit mondhatok, hogy ha az egyik alak benne valóban a szerelem el ől elfutó nimfa – a másik épp a vele ellentétes alkatú, csábító szerelemistenn ő.

A harmadik véleményt Ondris írja a naplójába, és igen leegyszerűsítve, de összefoglalja Jadviga jellemét, legalábbis azon részét, amit ő felfoghat belőle. 

Rendkívül érdekes ez a nő, de sehogy sem szeretnivaló. Hasonlít kicsit az Iszony Nellijéhez, ám vele sokkal nehezebb együttérzést tanúsítani számomra. Nelli Sanyijától én is borzongtam, undorodtam, de Ondrist szántam és sajnáltam. Bár eleinte sürgető vágya és türelmetlensége, erőszakossága miatt nem kedveltem, később, ahogy egyre reménytelenebbé vált feleségéhez fűződő szerelme, elnéztem neki mindent. Jadviga egyszerűen nem való egyetlen férfi társául sem. Vagy azért, mert lélekben Apácskáé, vagy csak egyszerűen így lett kódolva. Van benne valami Bovaryné is, de az ő szenvedélyeit – helyenként azok hiányát – nem tudtam megérteni. Haragudtam rá, amiért úgy kínozta Ondrist, és nem tudott vele őszinte lenni. Néhol érteni véltem a motivációját, de mindig összezavarodott a kép. Megalázták, fájt, de odasündörgött, sündörögtek hozzá, de megalázta ő is, aki így cselekedett. Pontosabban a férjét. Ha adott is, akkor sem magát adta, csak valami odavetett darabkát, hogy nesze drágám, rágódj rajta . Bármilyenek is a körülményei, én megvetem Jadvigát. Az a húzd meg-ereszd meg, amit játszott Ondrissal egyszerűen kegyetlenség. (pl.: 353. oldal)

Zavartak a „lábjegyzetek”, szerintem több volt belőlük a kelleténél, de érdekes volt ez a hármas naplóregény megoldás, ahol két generáció és három ember üzen, elemez, kesereg és remél. A stílusa tetszett, egyes leíró részek megpirongattak, néhol fel is szisszentem, hogy ez már majdnem sok, de Závada mindig megállt a határvonalon. Nem volt sem indokolatlan trágárság, sem öncélú szexualitás. Na jó, a fakanalas sztori nekem már kicsit fujj.

A tánc-zene-tenger hasonlat gyönyörű volt. (334. oldaltól) Ha más nem is ragadott volna meg ebben a történetben, az ilyen részekért terveznék még olvasni Závadától.

Mindketten tudjuk, drágám, mi az, amikor az ember úgy odaadja magát a boldogságnak, hogy szinte felolvad benne, és mi az, amikor erre képtelen, bárhogy is szeretné.

Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?

Röviden: ÁK/OK + * 

_________________________________________________________________ 

Becsapós a cím, az ember gondolatban odaállítja a polcon a Kötelezők röviden-könyvek mellé. Pedig nem oda való. Sokkal inkább egy művelődni vágyó, tanácstalan könyvmoly polcára, aki rájött, hogy mindent nem lehet elolvasni, bármennyire is szeretné. 

Néhol kicsit sok ez a könyv, vannak meredek ötletei, de jellemzőbb rá az, hogy érdekes támpontokat ad. Bayard humora kellemes. Viszont temérdek a spoiler.

*a magyarázatot lásd a könyv legelején

Hogy valaki művelt, az nem azt jelenti, hogy olvasta ezt vagy azt a könyvet, hanem, hogy képes fogódzót találni a könyvek egészében, vagyis tudja, hogy egészet alkotnak, és ezen belül képes minden egyes elemet elhelyezni a többihez képest. A benső itt nem számít annyit, mint a külső, vagy ha tetszik, a könyv belseje egyben a külseje, mivel minden könyvnél az a fontos, hogy milyen más könyvek találhatók mellette.

Daniel Glattauer: A hetedik hullám

A Gyógyír északi szélre folytatása

Nem tudok párhuzamosan érezni. Lineárisan érzek. És lineárisan szeretek. Egyiket a másik után. De mindig csak egyet.

Kicsit gyengén indult, és megijesztett: most szépen elszúrom magamnak a Gyógyír északi szélre különleges hangulatát, amit már régen tapasztaltam egy könyv olvasása közben. Attól is tartottam, hogy ha Emmi és Leo találkoznak végre egymással, megszűnik a varázs. Nem is az ő számukra, hanem számomra. De ez sem következett be.

Ha a szöveg felett lebegünk, akkor talán közhelygyűjteménynek látszik az egész. Ha sosem voltunk még totálisan elveszve a saját életünkben, akkor talán feleslegesen túllihegett, rétestésztaként nyújtott történetként aposztrofáljuk ezt a könyvet.
Még az én fejemben is megfordult néha, hogy mennyire élettelen ez az egész. Ott ül két ember, ki-ki a maga számítógépe előtt, egymástól nem olyan távol, hogy az gátolhatná őket a találkozásban, és lamentálnak. Körbejárják a másik minden szavát, találgatják, hogy mi miért
van, és nem veszik észre az adódó, a tiszta megoldási lehetőségeket…

Várjunk csak…! Hm, ez egész életszerűen hangzik, nem?

Mit csinálunk mi – mit csinálok én? Ezer mellékutcába betévedünk – betévedek , mielőtt felfognánk – felfognám, hogy az egyenes út a legrövidebb és legésszerűbb. Áltatjuk magunkat – áltatom magamat, hogy majd valami fensőbb hatalom dönt a dolgunkban – a dolgomban, és nekünk – nekem csak várnunk – várnom kell a végkifejletre.

Örülök, hogy elolvastam. Örülök, hogy egymás után, szinte szünet nélkül olvastam el mind a kettőt. Több volt, mint aminek első pillantásra látszott. De tudjátok mit? Bármilyen is volt, jólesett a lelkemnek, hogy elolvastam. Adott egy aprócska reménysugarat…

Csak a legjobbat akartam neked. Sajnos nem jutott eszembe, hogy én magam lehetnék a legjobb.

Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre

Mi a megcsalás? Egy e-mail? Vagy egy hang? Egy illat? Vagy egy csók?

Fantasztikus volt ez a könyv, és hatalmas meglepetés. Bánom is, meg nem is, hogy ilyen gyorsan elolvastam. Megszerettem Emmit és Leót. Sajnálom, hogy el kellett szakadnom tőlük. Csillagos ötös, ahogy Glattauer megírta ezt a történetet, igazán.

Viszont: a szívem-lelkem gyűlöli Bernhardot, de még jobban a tökéletes házasságokat és a rohadt, rohadt társadalmi konvenciókat, mind egy szálig. 

És a poszt írója most sír, sír, sír, sír. És közben gondol Valakire.

Fúj az északi szél.

Berg Judit: Cipelő cicák a városban

Igen, "elolvastam" egy könyvet, ami közel sem a korosztályomnak szól. És élveztem! :)

Ljudmila Ulickaja: Szonyecska

Nem is tudom mit írhatnék. Tetszett – ez biztos. De valahogy átfolyt rajtam. Talán a rövidsége miatt, de valahogy nem volt időm elmerülni benne. 

Viszont továbbra is nagyon tetszik Ulickaja stílusa, jellemábrázolása. Összeköti a történelmet a kisemberrel, és én ezt hiányolom például a történelemórákból (csak az enyémek ilyenek?!). Közel hozza a történelmet és az emberi lelkeket is. Fogok még olvasni tőle ha végre visszaviszik a könyveit a könyvtárba .

Magát az írói tevékenységet éveken át vallási szertartásnak tekintette: a Pavlov nevű másodrangú írót, Pauszaniaszt és Palamoszt bionyos értelemben egyenrangú szerzőknek tartotta – azon az alapon, hogy a lexikonban ugyanazon az oldalon szerepeltek. Az évek során megtanulta önállóan megkülönböztetni a hatalmas könyvóceán igazán nagy hullámait a kicsiktől, a kicsiket meg a partmenti habtól, amely csaknem teljesen ellepte a modern irodalmi részleg aszketikus polcait.

Dimitri Verhulst: Semmivégre

Lazítós könyvnek szántam. Könnyezős-gondolkodós lett belőle. 

Verhulst hamisítatlan akasztófa- és/vagy kocsmahumorral dolgoz fel mindent, mindenkit, ami hatott rá. Nem köntörfalaz és szépít. Szeretem így látni az életet, teljes mocskos-csodaszép valójában, vérszagúan és virágillatúan egyszerre. Mert így az igazi, így hiteles. Így ocsmány, és így szép.

Roy Orbison: Only the Lonely 

http://www.youtube.com/watch?v=hOPah8Kby90

There goes my baby 

There goes my heart 

They're gone forever 

So far apart

But only the lonely 

Know why 

I cry 

Only the lonely

Only the lonely 

Know the heartaches Ive been through 

Only the lonely 

Know I cried and cried for you

Maybe tomorrow 

A new romance 

No more sorrow 

But that's the chance – you gotta take 

If your lonely heart breaks 

Only the lonely

Szirák Péter: Örkény István

A fülszöveget hívom segítségül:

"A kitűnő irodalomtörténész könyve pályakép a modern magyar irodalom egyik legkedveltebb, máig legolvasottabb alkotójáról. Örkény életén keresztül ugyanakkor bekukkanthatunk a huszadik századi irodalom világába, s a háttérben megelevenednek a kor forgatagos eseményei."

Jó, alapos, igényes. Csak a kilencsoros mondatokat mellőzhette volna.

Akit érdekel, az enyémnél bő szavúbb kritika, íme.

Péczely Dóra (szerk.): Szép versek 2012

Nem is tudom mit kezdjek ezzel a könyvvel. Volt pár váratlanul jó, és sok eszméletlenül rossz írás benne. Ami viszont jó volt, az felkeltette az érdeklődésemet az adott költő(nő) többi verse után. Tehát ajánlónak jó volt. Egy versenyen kaptam ajándékba, ha magamnak vettem volna meg, most verném a fejem a falba, hogy erre ennyit kiadni...

Halmai Tamás: Az első rózsa

Ha írsz, a betű olyan szép legyen,
mint két halál között
a szerelem.

S anyagtalan, akár az első rózsa
fényekből kifeslő
absztrakciója.

Verset csak Isten olvas.
Törj el, hogy
meghajolhass.

Madách Imre: Madách Imre összes költeménye

Ez a versírás nem az ő műfaja. 

Ennek ellenére hatalmas tisztelettel ismerem el, hogy Az ember tragédiája páratlanul jó emberiségköltemény.

Nős ember dala

Rám sem néznek már a leányok 

S hajdan csínosnak mondtanak; 

Esetlen bókom megnevették, 

Most élcemen ásítanak.

Óh honnan ez, hisz arcom ép még, 

Nem verte azt el a ragya, 

Eszem nincs fogytán napjaimmal 

S kopván fényesb mint kardvasa.

Mért ment hát így becsem le mégis, 

Mint számé sorshuzás után? 

Múlt évi naptáré, amelyet 

Gyujtónak használunk csupán?

Óh jaj, tudom, mi szörnyü vétkem, 

Hibáim mért olyan nagyok. 

Megsugjam-é hamis leánykák? 

Úgy-é bár hogy az: nős vagyok.

De hogyha így bántok ti vélem, 

Én sem kiméllek s ismerek 

Minden furfangot, harci cselt, mit 

Leány kigondol, elkövet.

Elmondom a legényseregnek 

Elmondom, hogy ne higyjenek, 

Midőn arcátok és ruhátok 

Mind egyaránt ünnepiek.

Jók vagytok akkor s szépek is mind, 

De lessenek meg láttalan 

A tűz körül, gond s munka közben 

Ha únatkoztok – pongyolán;

Akkor látják meg majd csak a vészt, 

Mely egykor a férjnek jutott, 

De lám alig kezdek beszélni, 

Csókkal már majd megfojtotok.

De óh jaj, egyik sem pirúl el, 

És egy sem vonja el magát. 

Inkább futnátok, minthogy ily hűn 

Ölelitek a – bácsikát. –

Kazinczy Ferenc: Tövisek és virágok

Vannak írók/költők, akiket egyszerűen nem tudok szeretni. Janus Pannonius és Kazinczy állnak ennek a negatív listának az élén: mindketten a (vélt) önteltségük miatt. 

Nincs semmi baj a formával, a tartalommal sem: aranymívesség . A céljukat – a gúnyolódást – is betöltik. Csakhogy mégsem szeretem őket, mert képtelen vagyok szeretni az alkotójukat és a fentebb stílt. 

Van ilyen.

ÍRÓI ÉRDEM

Szólj, s ki vagy, elmondom. – - Ne tovább! ismerlek egészen. 
Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés. 
Íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés: 
Íz, csín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív.

Babits Mihály (szerk.): Erato

Ez az antológia az erotikus  világirodalom remekeiből állt össze Babits keze alatt.

PAULOS SILENTARIOS: A GÖRÖG ANTHOLÓGIÁBÓL

Vesd le ruhád, gyönyöröm: had öleljük meztelen egymást 

s szomjas testemhez fűzd buja tagjaidat! 

Dobd le ruhád, gyönyöröm: ne maradjon semmise köztünk! 

Most Semirámis-fal lenne a könnyű szövet. 

Nyomjuk a mellet a mellre, az ajkat az ajkra; a többit 

Nem nevezem, gyönyöröm; gyűlölöm a fecsegést.

Carmina Burana

Az Ó Fortunát régóta ismerem és szeretem, de ideje volt a gyűjtemény többi részével is megismerkedni.

Ez a szó, hogy „szeretek” 
az igék közt tárgyas; 
de szenvedned kell azért, 
hogy tárgyadra ráhass, 
cselekvővé nélküle 
soha nem is válhatsz.

Kaffka Margit: Az élet útján – Versek, cikkek, naplójegyzetek

Ami forradalom, szabadságharc a kereszténység óta volt Európában, mind megismételte az elsőt a nőkkel való elbánásban. A barikádokon halni jók voltak; fölös létük heve lobbot vetni és hajítani csóvát; kisarcolt, szegény tetemükkel tömni a sáncokat „Szabadság!” – mit jelentett ez a szó Párizs halkofáinak és vértanú zöldségárus-nőinek? Nem kellett-e azontúl éppúgy elviselniük férjük ütlegeit?… Mégis, milyen sikerrel uszította és fanatizálta őket a férfiszó… Ám mikor az eredményeken osztakoztak, mindig első volt visszaparancsolni a nőt a főzőkanálhoz. És sokkal okosabbat ma sem tudott kitalálni.

  

Nagyon szeretem Kaffka Margitot. Az érzékenységét, a stílusos mondatait, a jól megválogatott szavait. Őt olvasva olyan, mintha múltszázadi barátnőmmel, lelkemhez közel állóval beszélgetnék. Kaffka Margit igazán NŐ, és meg is tudja fogalmazni, mit jelent ez. Nem rikácsolva és hisztériázva, hanem hűvösen, komolyan, de tekintélyt parancsolóan. El sem tudom képzelni, hány értelmiségi nőnek adhatott reményt, követendő példát a századforduló első évtizedeiben, és talán még most is. Nem utasítja el a klasszikus női szerepeket: nem mást, hanem többet akar. Jogosan, és rendíthetetlenül. Nem a világtól vár el valamit: az asszonyoktól várja a változást. Annyi erő van benne, amennyi talán öt-hat férfiba sem szorul. Csodálatos, én csak ülök itt, és gondolatban meghajlok előtte, a jelleme, tehetsége és munkássága előtt egyaránt.

Az asszony tudjon grandiózus lenni az adásban, nem szatócskodó és ravaszka – ne hárítsa a másik félre a felelősséget, melyet a pörölhetetlen természet világos szándékkal az ő vállára helyezett, és ne éljen vissza gyengesége előnyeivel, kímélje a védtelen férfit – ahogy Lengyel Menyhért mondaná. Tudjon elmenni – túlnőni, felegyenesedni – súlypontját és értékmérőjét önmagába helyezni, nemcsak a férfi tetszésébe. Tanuljon szolidáris lenni; de nemcsak férfiakkal és nemcsak a többi nők ellen. És mindenekfelett próbáljon közeledni önmagához és kibányászni, felhozni magából azokat a nagy, eltemetett, rég pihenő teremtő értékeket, amelyekkel adós a világnak, s amelyek nélkül bizonyosan hiányosabb és csúnyább ez a világ.

Énekek éneke

Tégy engemet mint egy pecsétet az te szívedre, 

és mint egy bélyeget az te karadon, 

mert erős az szeretet mint az halál, 

kemény mint az koporsó az buzgó szerelem, 

annak szénei tüzesek, és mint az sebes láng.

Meseszép, rengeteg időtálló hasonlattal. A kivételek – a nem időtállóak – pedig mulatságosak. ;)

Borbély Szilárd: Mint. Minden. Alkalom.

az érzelmekben minden összefügg 

a szerelemmel és a verseléssel 

mint grammatikai szóösszetétel

Kicsit összezavart ez a verseskötet. Eleinte szinte sértették a fülemet a rímek, meg olyan bugyutának tűnt az egész. Aztán ahogy haladtam előre, kiderült, hogy nem a két szép szemére kapta a József Attila - díjat. Egyre inkább tetszett, és el tudtam merülni a verssorokban, a szöveg mögé láttam, és így már egészen más volt olvasni. Továbbra is úgy gondolom, hogy van néhány „hogyan nevezzelek?”-vers, és akad olyan is, ami remekül kezdődik, és egy – szerintem – nem passzoló sor szétrombolja a harmóniát. Ennek ellenére az összbenyomás jó.

Szerintem fogok még olvasni Borbély Szilárdtól. Sőt, ha szerencsém van, jövőre tanítani is fog az egyetemen. ;) 

[ a lábnyomát

A lábnyomát a ritmusát a hóban 

a lábnyomát hogy szembe jön velem 

a lábnyomát a frissen esett hóban 

a lábnyomát hogy vissza követem 

a lábnyomát a ritmusát a léptét 

a lábnyomát hogy szembe jött velem 

a lábnyomát a cipőinek léptét 

a lábnyomát hogy vissza keresem 

a lábnyomát a léptek ritmusában 

a lábnyomát hogy szembe jön velem 

a lábnyomát a vissza ritmusában 

a lábnyomát hogy nélkülem megyen.

Háy János: Házasságon innen és túl

Ez még szerető, az már feleség 

ez még feleség, az már szerető. 

Ez még elvált, az már házas, 

ez még házas, az már elvált. 

Ez még szeret, az már nem emlékszik, 

ez még nem emlékszik, az már szeret. 

Ez még vadászik, az már megfőzte, 

ez már megfőzte, az még vadászik… 

Ez már, az még és ez még, az már, 

de végül mindegyiket megette a halál.

A fenti szövegnél jobban nem tudnám összefoglalni ennek a novellagyűjteménynek (ciklusnak?) a lényegét, témáit. Egyik kedvenc irodalmi toposzom a szerelmi háromszög, házasságtörés, válás. Több oka van ennek, most egy személytelenebbet választok: mindig is érdekelt, hogyan dolgozza fel egy férfi és/vagy egy nő, hogy esküt szeg. Ott lebeg-e a szeme előtt a házassági eskü szövege, amikor más ágyában ébred? Van-e valós súlya még ma is (volt-e valaha?) ennek az eskünek, s ha igen: mekkora? Átgondolja-e az, aki kimondja? Komolyan vehető-e, hogy holtomiglan-holtodiglan, amikor még magunkat sem ismerjük igazán, és fogalmunk sincs arról, milyen változáson megyünk keresztül az elkövetkezendő napokon, években, évtizedekben? Végeláthatatlan kérdések sorozatával lövöldözhetnék tovább, de a válaszokat inkább Háy írásai alapján próbálom megfogalmazni magamnak, és a jövendőbeli olvasóknak is ezt ajánlom.

Nem estem hanyatt ettől a könyvtől, nem rohantam hisztérikusan a könyvesboltba, hogy nekem kell ebből egy saját példány, de azonnal. Nem is tetszett minden írása egyformán, sőt: középtájt már kimerítettnek tűnt az eddig kimeríthetetlennek látszó téma, a házasságtörés és a szerelem bonyolult kémiája. Túl sok volt Budapestből, az elfoglalt üzletemberekből meg a pénzéhes luxusprostituáltakból feleségekből. 

Sok volt az olyan írás, amit mintha ugyanazzal a sorvezetővel írt volna Háy, szappanoperai mélységekbe csúszott le: pl.: Egy budapesti cégvezető, Agglomeráció, Nehéz. 

Viszont azt is el kell ismernem, hogy az életben vannak ilyen szappanoperai mélységek. Vannak csalánozók szintjén vegetáló emberek, párkapcsolatok. Ami viszont kellett volna, az a bizonyos plusz, valami, ami odacsap az asztalra, na az hiányzott a fent említett írásokból. 

De voltak üdítő kivételek, sőt, egészen mély, új, bátor írások: Petőfi, Titok, Lajos utolsó levele Feri feleségéhez (kedvenc!), Egy budapesti lakos élete (megrázó), A halottember, A népzenész, A telefonszerelő, A pince, Csöpi. 

A stílus rendben volt, oldott, könnyed, ügyes, az alaptéma kedvenc, a megvalósítás döcögött csak, aránylag sokszor, de vegyük úgy, hogy el van nézve az utolsó negyven oldalért.

Mert ilyen a szerelem, valójában magunkban születik, és kevesebb kell a másikból bele, mint gondolnánk.

Gergely Ágnes: Ajtófélfámon jel vagy

Áldom a DIA-t. Folyamatosan kincsekre lelek ezen az oldalon. Köszönöm neki, hogy megismerkedhettem Gergely Ágnes verseivel!

Kifejezetten tetszett, ahogyan kifejezte magát, a képek, a rímek, a témák, mindenre csak bőszen bólogatni tudok. Igazán jó volt, nem szenzációs, de stabilan jó, színvonalas. Öröm volt olvasni.

Emlékezés egy szomorú férfira

Saját kezeddel ütnélek pofon, 
de az ütéshez nincs ma már jogom – –


hideg világban őrzöd önmagad:

a csönd, a billegő ezüstmadár 
a jégveremben borzadozva jár, 
s ha felvergődve rést lel valahol, 
leheletedtől földre hull a toll – – 
huzatot kap a boltos kapualj – – 
zsugorodik már nyárutón a gally – – 
egy éj alatt kilencet lép a hold – – 
s varasodik, de nem heged a volt – – 
ezért harminchat éve csak öregszel: 
szomorú kezed kinyújtottad egyszer,

de nem jöttél, amikor hívtalak – –

saját kezeddel ütnélek pofon, 
de a kezedhez nincs ma már jogom.

Bartis Attila: A séta

Csáthos kezdés, nyomott hangulat: jól indult ez a Bartis-könyv is.

Az erős kezdés után sajnos nem folytatódott ugyanolyan meggyőzően számomra a mű, mint azt vártam volna. Lapos volt, és tulajdonképpen untatott, oldalakat átlapoztam, és nem tudtam igazán megmártózni a regény világában. A közepe táján már vártam, mikor lesz vége, és ez nem valami jó ajánlólevél.

Bízom benne, hogy csak az én hangulatom nem volt a könyvhöz illő, mert ezt bizony most nem volt jó olvasni, nem szépítem a dolgot.

A tudatlanság brutális, a tudás kegyelmes. Ennyi választja el a karóba húzást a villamosszéktől.

Mauro Covacich: Ellenszerelem

Ez a könyv nagyon meglepett. Minden oldala egy rácsodálkozás, megdöbbenés. Telitalálat, a borítótól kezdve a jellemábrázolásokig. Pontos, különleges, elgondolkodtató.

 Covacich (tudtommal ez az első műve!) remekül felépítette ezt a történetet. Sergio egyszerre szerethető, gusztustalan, és együttérzést ébresztő. Ester már nem volt ennyire meggyőző alak, valami különös diszharmóniát éreztem a személyiségében.

Maga az ellenszerelem természetének boncolgatása is érdekes. Ha valamit nagyon szeretünk, de reménytelenül (akár a magunk hibájából, akár csak mert így hozta az élet), akkor elvakulttá leszünk. Minden szerelem lehet ellenszerelem is: valakiért és valaki ellen való. Azzal, hogy valakit szeretünk, egy harmadikat zárunk ki a körből, aki talán sóvárog és vágyakozik csendben, talán lép, drasztikusan. Nem lehet tudni. Angela visszavonult a maga ellenszerelmével, Sergio a tettek mezejére lépett. Fordítva is lehetett volna. Az ellenszerelemben nincs logika.

Covacich művében van. Remek, igazán, csak ámulni tudok, hogy ponyvát vártam, és ezt csapta az arcomba. Bumm!

Megfigyelted, hogy hányszor mondják ezt neked: semmi gond? Én szinte mást se hallok. Semmi gond, hölgyem. Így aztán én is eltanultam. Nem tudsz eljönni? Semmi gond. Nincs nálad óvszer? Semmi gond. Nem is akarod? Semmi gond. Szeretnéd, ha inkább az ablakra rajzolgatnánk? Semmi gond. Szeretnél valaki más lenni? Semmi gond. Ha nem köpök az arcodba, nem áll fel? Semmi gond. És így tovább. Olyan vastagon kenegetjük magunkat a No Problem vazelinnal, hogy észre se vesszük, ha átrobog rajtunk az élet.

Carlo Maria Martini – Umberto Eco: Miben hisz, aki nem hisz?

Ropi az agynak. Örül a tudatom/lelkem ennek a levelezésnek. Két értelmes ember nagyrészt eltérő világnézettel képes indulatok nélkül, higgadtan érvelni és kommunikálni. Bár mindenkinek ilyen gördülékenyen menne ez. 

A levelezéseket jó volt olvasni, végig lekötöttek, a hozzájuk fűzött megjegyzéseket viszont többnyire csak átfutottam. Azok már szárazak voltak, és nem csillogott bennük Eco páratlan zsenije, humora, remek logikája. A leveleket ajánlom minden érdeklődőnek, a többit csak az elszántabbjának… :)

Még a legvilágibb tudományok is azt tanítják, hogy a másik, annak a tekintete határoz meg és alakít bennünket. Ugyanis ahogy nem lehetünk meg evés és alvás nélkül, nem tudhatjuk meg, kik vagyunk a másik tekintete és válasza nélkül. Ölhet, erőszakoskodhat, rabolhat, semmibe veheti a jogot valaki egy-egy kirívó pillanatban, de az élete többi részében elfogadást, szeretetet, tiszteletet és dicséretet koldul embertársaitól. Még az általa megalázottaktól is azt kívánja, hogy elismerjék félelmüket és alávetettségüket. E nélkül az elismerés nélkül az erdőben magára hagyott csecsemő nem tanulja meg, milyen az emberi világ (vagy pedig, mint Tarzan, egy majomban próbálja kétségbeesetten megtalálni társát), és belehalnánk vagy beleőrülnénk, ha egy olyan közösségben kellene élnünk, amelyben mindenki kerüli a másik tekintetét, és úgy tesz, mintha nem is léteznénk.

Szabó Magda: A Danaida

„A Danaidá-ban először nyúltam hivatásos író kezével a minta értékű antik mitológia figurái közé: Danaus király lányai azzal bűnhődtek bűnükért, hogy az idők végezetéig feneketlen hordóba kellett vizet hordaniuk. Beteget nem enyhített a szétszivárgott víz, szomjat nem oltott, vért se mostak vele, elcsorgott, mint Csándy Katalin könyvtárvezető élete, ez a gyűrű-élet, amelyben elválaszthatatlanul kitapinthatni a kezdettel azonos véget.”

A fentieket írta saját művéről Szabó Magda, és tömörebben nem is tudnám megfogalmazni a regény lényegét. Csak azt tehetem hozzá, hogy ez rendhagyó élmény volt, a jól ismert nyelvi közeg ellenére. Érdekes a szerkesztés, az önéletrajz fonalára felfűzött történet, és a szereplők is kissé idegenek számomra, nem úgy, mint a többi, általam olvasott Szabó Magda regényben. Katalin lennék, ha nem engedte volna, hogy házi rabszolgaként működjön, és nem hátrált volna ki szépen lassan a saját életéből, átengedve mindent Melindának, aki szintén lehettem volna , ha ő a gaz csábító, ha szenvedélyesen megcsókolja Eleket, s erre toppan be Katalin. Még Elek is lehetnék , ha nem lenne végtelenül gyáva. Talán Nóra voltam egy kicsit, meg Kadarcs Júlia, de csak az elszántság miatt. Az egészen fiatal, Kis Sándorba szerelmes Katalin állt legközelebb hozzám, azzal együtt, hogy nevetségessé tette magát a szerelemben, mert legalább a saját érzelmei parancsát követte, nem másokéit.

Képtelen voltam szeretni Melindát, Katalint sem értettem, hogyan védhette, hogyan kapaszkodhatott éppen őbelé. Az is biztos, hogy nem kellett volna hozzámennie Elekhez, és összeköltözni Micó árnyával meg Anyucival, de ha már megtette, lehetett volna olyan erélyes, mint az utódja. Nagyon fájt, mikor Katalin kiköltözött hajdani lakásából, hogy aztán visszatérjen oda, ahol minden kezdődött. Óvoda helyett bölcsőde, de a szereposztás, még a berendezés is marad a régi. Elkeserítő, és nyomasztó. Encsy Eszter most nem találta a helyét ebben a regényben, mert valahogy túl disszonáns neki ennyi célt nem ért szenvedés.

(Csak én érzek a műben valami Iszony -ra emlékeztetőt?)

(…) az évek csak csalódást hoznak, bánatot: akit megszeretünk, előbb-utóbb elveszítjük, legjobb, ha az embernek nincs senkije, semmije.

Parti Nagy Lajos: Fülkefor és vidéke

Parti Nagy Lajos kegyetlenül kritizál, és megvan rá minden oka.

 Csak úgy ömlik a merő gúny a könyv lapjairól, árad bele az ember tudatába, aztán ki se törlődik onnan. Keserűen felnevet az olvasó, hogy hát ezt is milyen kibaszmati jól megírta , közben meg belül azért könnyezünk egy kicsit, hogy milyen pocsék kishazánkban a hadi helyzet, így első Fülkefor uralma alatt (is). 

Kevés az a kortárs alkotó, aki ezt a szerepet is betölti, a nemzet élő lelkiismeretének nem kívánatos szerepét. Parti Nagy odaáll teljes mellszélességgel, és ami az országban történik, azt mind átengedi magán, belemártogatja egy kis nyelvi humor-szószba, aztán odalöki a nép elé, hogy tessék csak fogyasztani, ha mán meg tetszettek főzni, ugye. Vagy legalább bele tetszettek egyezni abba, hogy mások megfőzzék.

Mer soshe retusállották ám magik alá a magyarok önkéntes magánnyugdíját, miképpen nem retusáltak ki a közmédiábúl nyócszáz embert, nem a jogállambúl a jogot, buktából a lekvárt, nem retusálták ki az alkotmánybíróságbú a függetlenséget, a nemzetbű a szegényt, a cigányt, a zsidót, liberálist, meleget, nem retusálták ki az ép észt a magáhó való észből, nem, nem, sose halunk meg. Előre, tus!

László Noémi: Százegy

Technikailag sokat fejlődött a Nonó óta, de engem nem győzött meg. Elveszítette azt a báját, ami miatt szerethetőek voltak a suta sorai is. Feláldozta a tartalmat a forma oltárán? Hm, nem is tudom. Mindenesetre ha tanítónéni lennék, ezt bizony elégségesre értékelném.

Meteor

Hosszú napok jönnek. 

Nem jók és nem rosszak. 

Csak a két pillantás közötti 

függő idő lesz egyre hosszabb.

Kék gomolyag a nap: 

nem süt, ha belenézel. 

Nem sejteti veled: a föld 

hogyan sodródik az egésszel.

Szél fú, por útra kél, 

két fűszál összehajlik. 

A magas égről kő zuhan 

barázdált tengeraljig.

Krasznahorkai László: Az utolsó farkas

Biztosan van magyarázat arra, miért egyetlen mondat az egész mű. Engem ez a tagolatlanság egyrészt zavart, mert nem tudtam megállni és átgondolni az olvasottakat, sodortak tovább a szavak. Ezt a könyvet egy ültő helyben kell elolvasni, különben szétárad a gondolatfolyam, és ember legyen a talpán, aki visszatereli a medrébe. Másrészt, éppen a tagolatlanságból adódóan belekapaszkodtam ebbe a kis cérnaszálba, Krasznahorkai egyetlen mondatába, és erősen szorítottam mindvégig. Így vezetett át a történeten, szinte vonszolt magával ebben a bonyolult, gondolati labirintusban. 

Mit írjak még? Nagyon szép. Szerelmes vagyok Krasznahorkai László stílusába, szavaiba, világába és a nevébe (olyan szép, nem?) . Jó volt most ez a kis rövid. Úgy érzem, nemsokára jöhet a Sátántangó, megágyaztam neki.

mióta abbahagyta a gondolkodást, és emiatt megpillantotta a dolgokat, megértette, hogy mindaz, amit mi a létből érzékelünk, nem más, mint a hiábavalóság felfoghatatlan terjedelmű emlékműve, mely az idők végezetéig ismétli önmagát, és hogy nem, korántsem a véletlen szerkeszti a maga rettenetes, kiapadhatatlan, diadalmas, legyőzhetetlen erejével, hogy dolgok szülessenek és szétessenek, hanem mintha egy homályos, démoni szándék dolgozna itt, és ez oly mélyen bele van szerkesztve a dolgokba és a dolgok közti állapotok szövetébe, hogy a szándék bűze mindent betölt

Lackfi János: Hófogók

Lackfit nagyon szeretem egy édes pofa , ha szabad ilyet mondani. A Lyukasóra nevű műsorért külön képzeletbeli puszi. De mielőtt még édelgős lenne ez az értékelés: a versei nem győztek meg száz százalékosan. 

Egyrészt: némelyik nekem „túl hosszú”, átfoghatatlan. Jobb szeretem a tömörítést, na de nem "túlzásba" (lásd: haikuk) véve. Másrészt: a témái közül kevés fog meg. Az tény, hogy (viszonylag) újat tud felmutatni, ami nagy szó a költészet soksoksokszázéves múltja miatt, el is lehet gondolkodni, esetleg nevetgélni ezeken, de inkább utóbbi, vagy a bólintó közöny, ami sosem jelent jót. Amolyan olvastalak-de-öt-perc-és-egy-szavadra-sem-emlékszem. És voltak ilyenek. Úgyhogy nem fog bekerülni a kedvenceim közé, de rossznak sem mondanám.

SZEMCSE

Szemcse vagyok, egy lap 

kis anyajegye, 

belém törik Isten 

ceruzahegye.

Körtében kövecske, 

kiköpni való. 

Steril hullaszaggal 

tévéhíradó.

Temetetlen élet, 

elvermelt halál, 

lottyadt krumpli, répa, 

beteg csíra-szál.

Hogy ez mind nem így van? 

Bizony, meglehet. 

Majd akinek írtam, 

sajnál engemet.

Parti Nagy Lajos: Az étkezés ártalmasságáról

Először is: véletlen egybeesés, de éppen ma 59 éves Parti Nagy Lajos. 

Isten éltesse még legalább ennyi évig! ;) 

Még nem szereztem jártasságot a műveiben, ez csak a harmadik olvasmányom tőle. Mindenesetre irigylem szóalkotó -és ferdítő képességét, nyelvi humorát, könnyedségét, odakent poénjait. De főleg azt, hogy mindezek mögött nem sikkad el a tartalom, az üzenet. 

Mohó sapiensek, figyelmezzetek!

Zajlik a termékbemutató, Ilike sértődötten kényszerzabál a büfében, vagy éppen hányni jár belé a lélek, nem tudni. Fibinger szorong a nem rá méretezett szónoki pultpituson, és beszél. Mindenről, áradóan, de főleg Ilikéről meg az obezitásról. Mert ugye az a téma. Mármint az evés. Persze kiderül, hogy inkább átvitt értelemben. Vagy méginkább: lelki értelemben. Is.

Na jó. Akit érdekel, az olvassa el magának, mer' én most megyek, és krémest fogok enni. Horribile adagot.

Miért ne legyen a léböjt, a szezámmagkúra meg a beöntéshétvége előtt egy szép, humanitárius búcsú az ízek csábvilágától, mért ne, gondolja ön; és azonmód kényszeres élességgel látja maga előtt az előszobát a futtában lerúgott cipőkkel, az összehuttyant zakót, kifordult kosztümaljat, és látja a konyhaasztalt alsónadrágban, kombinéban, horrible bugyiban (…), és hallja a libidinózus cuppogást, látja a tunkolás meleg, szakrális fényeit a saját arcán és a párjáén, persze burgonyás kenyérrel, mert kétszersült nem tunkol a Kárpátok alatt.

Bartis Attila: Tizenegy novella

Ez annyira gyönyörű volt, hogy csak pislogok. Kerek egész. Nincs egy felesleges mondat sem. Egyetlen oda nem illő szó sem siklott be a sorok közé. Bartis Attilának tényleg elhiszem, hogy Isten nyelve a magyar.

Id(en)éz(zet)ek!

(…) amit az Úristen egyszer becsomagol, azt ember többé ki nem csomagolja soha.

*

Az ember azt hinné, mindössze belátás kérdése, és bárhol meg lehet fordulni, de nem. Kell valami megnevezhető, ameddig eljutott.

*

Mert ahol semmi nincs, onnan föltétlenül tisztábban látja az ember a dolgokat. Az egészet, egyben. Nincs ez túlmisztifikálva, vannak helyek, ahonnan a dolgokat másképpen látni. Persze, lehet, hogy nem tisztábban, jobban, de mindenesetre másképp, egyben az egészet. Hogy merről jön a fény, és hová esik az árnyék.

Várady Szabolcs: Hátha nem úgy van

Földszakadós-égzengős csalódás. 

Kedvelem ugyan, de most már egészen biztos, hogy nem a versei miatt.

Mint elszánt nevetés a régi viccen, 

jelenlétünk fölharsan az ismerős 

szobákban újra; mint a rettegés íze 

a szürkülő ölelkezésben, visszatér.

Baka István: Égtájak célkeresztjén

Újabb, számomra ismeretlen költő versei.

Ez a kötet...ilyenolyan. Megint volt pár csodaszép, meg olyanok is, amik egyáltalán nem fogtak meg. Az arány - kevés jó, sok semmilyen - miatt nem hinném, hogy olvasok még tőle. 

OLY BIZONYTALANNÁ 

Oly bizonytalanná tehet  

egy ilyen esős, őszi nap, 

ha most behunynád szemed, 

 homálynak hihetnéd magad.

S a befüstölt, hideg szobából  

csak nézed, míg esteledik, 

ahogy az ablakon a zápor  

parasztarca veritékezik.

Örkény István: „Rózsakiállítás”

"Mutassuk meg, (…) hogy a meghalás emberi dolog, tehát nevén nevezhető, érthető, és ábrázolható."

Nagy fába vágta a fejszéjét a rendező Örkény. A meghalás emberi is, meg nevén nevezhető, eddig nincs problémám. Na de érthető és ábrázolható… ez már sokkalta bonyolultabb számomra. Persze, azt mondom én is sokakkal egyetemben: tudom, hogy van halál, hogy be fog következni , és mégis olyan távoli, megfoghatatlan az egész. Nem érhetünk valamit, amit személyesen csak egyetlen egyszer élünk át, és utána nincs lehetőségünk feldolgozni az élményt, mivel – meghalunk . Ábrázolható? Talán inkább körülírható, körbetapogatható. 

Bármilyen bátorsággal is nyúlunk a halál témájához, sosem ragadhatjuk meg úgy istenigazából, és nem tehetjük egészen magunkévá. Mi, hétköznapi emberek. És Örkény István? Nos, neki talán jobbak az eredményei ezen a téren.

Tíz percet is lehet jól beosztani, és lehet rosszul harmincöt évet.

Pilinszky János: Kráter

Ezek a versek valami csodálatosak voltak… nem szorongatja meg a szívemet úgy, mint Petri, de nem állt tőle messze.

Francia fogoly

Csak azt feledném, azt a franciát, kit 

hajnalfele a szállásunk előtt 

a hátsó udvar sűrüjében láttam 

lopódzani, hogy szinte földbe nőtt. 

Körülkutatva éppen visszanézett, 

s hogy végre biztos rejteket talált: 

övé lehet a zsákmánya egészen! 

Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát, 

mit úgy lophatott rongyai alatt. 

Nyers marharépát evett, de a torkán 

még alig ért le, jött is a falat; 

és undorral és gyönyörrel a nyelvén 

az édes étel úgy találkozott, 

mint telhetetlen testi mámorukban 

a boldogok és boldogtalanok!

Csak azt a testet, reszkető lapockát, 

a csupa bőr és csupa csont kezet, 

a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra 

és úgy adott, hogy maga is evett! 

Az egymás ellen keserülő szervek 

reménytelen és dühödt szégyenét, 

amint a végső összetartozást is 

önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről 

a suta lábát ahogy lemaradt, 

és semmisülten kuporgott a testnek 

vad gyönyöre és gyötrelme alatt! 

A pillantását, – azt feledném egyszer! 

Ha fuldokolva is, de falt tovább, 

és egyre még, és mindegy már akármit, 

csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? – Őrök jöttek érte; 

a szomszéd fogolytáborból szökött. 

S én bolyongok, mint akkor is a kertben 

az itthoni kert árnyai között. 

A jegyzetembe nézek és idézem: 

„Csak azt feledném, azt a franciát…” 

S a fülemből, a szememből, a számból 

a heves emlék forrón rámkiált:

„Éhes vagyok!” – És egyszeriben érzem 

a halhatatlan éhséget, amit 

a nyomorult már réges-rég nem érez, 

se földi táplálék nem csillapít. 

Belőlem él! És egyre éhesebben! 

És egyre kevesebb vagyok neki! 

Ki el lett volna bármi eleségen: 

most már a szívemet követeli.

Babits Mihály: Húsvét előtt

Babitstól kevés verset ismerek, keveset is szeretek. Talán érettebbnek kellene lennem ahhoz, hogy minden esetben igazán értsem, amiről ír. 

A fentiek ellenére rokonszenvezem vele, és a Húsvét előtt kötet versei sem hagytak hidegen. Jó lett volna Babitsot személyesen ismerni, beszélgetni vele, de mivel ez a lehetőség nem reális, maradtak a versek, mint szócső. És igen, tud szólni, a múltból is, és van üzenete ma is... akinek van rá füle, hallja!

Csak posta voltál

Ki ugy véled, nyomot hagysz a világnak,

kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad

nehezét únja s rímét ismeri:

marad-e rajta valami magadból,

vagy csak az utcán cipődre ragadt por

amit emlékül továbbadsz neki?

Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát

melyet oly égve és merengve futsz át

naponta többször hogy már, azt hiszed,

minden ház lelked mély szineit itta

s lelked rongyait lengi mindenik fa

s a sarki szél is tégedet sziszeg,

kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,

s vedd ki a szélből mit beléje sírtál

mint gramofonba mely megőrzené:

miről beszélnek? Régibb otthonodról

s a vad hegyekről, melyek alul egykor

közéjük jöttél, s amelyek felé

emléked visszanéz közűlük; ez vagy

te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy

Pest közepén, azt hordasz és vetítsz,

s ha árnyat festesz a város falára,

az csak a hűvös havasoknak árnya,

mely rádtapadt s amelyet közvetítsz.

Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,

és a hegyekkel egy csak ott se voltál.

Mi voltál ott? keresd tovább magad!

Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél

s a barbár csúcsoknak nemet feleltél,

mert szülőfölded felelt általad.

Nagyapád háza s a szelíd Dunántul:

de abban se lelheted igazánbul

magad lelkét, lázadó siheder!

Más voltál ott is! más táj, messzebb útak

voltak még amik rajtad áthuzódtak

s csak posta tudtál lenni és meder.

Életed gyenge szál amellyel szőnek

a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:

amit hoztál, csak annyira tied

mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.

Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy

magad is, kit a holtak lépte vet.