Szabó Magda: A Danaida

„A Danaidá-ban először nyúltam hivatásos író kezével a minta értékű antik mitológia figurái közé: Danaus király lányai azzal bűnhődtek bűnükért, hogy az idők végezetéig feneketlen hordóba kellett vizet hordaniuk. Beteget nem enyhített a szétszivárgott víz, szomjat nem oltott, vért se mostak vele, elcsorgott, mint Csándy Katalin könyvtárvezető élete, ez a gyűrű-élet, amelyben elválaszthatatlanul kitapinthatni a kezdettel azonos véget.”

A fentieket írta saját művéről Szabó Magda, és tömörebben nem is tudnám megfogalmazni a regény lényegét. Csak azt tehetem hozzá, hogy ez rendhagyó élmény volt, a jól ismert nyelvi közeg ellenére. Érdekes a szerkesztés, az önéletrajz fonalára felfűzött történet, és a szereplők is kissé idegenek számomra, nem úgy, mint a többi, általam olvasott Szabó Magda regényben. Katalin lennék, ha nem engedte volna, hogy házi rabszolgaként működjön, és nem hátrált volna ki szépen lassan a saját életéből, átengedve mindent Melindának, aki szintén lehettem volna , ha ő a gaz csábító, ha szenvedélyesen megcsókolja Eleket, s erre toppan be Katalin. Még Elek is lehetnék , ha nem lenne végtelenül gyáva. Talán Nóra voltam egy kicsit, meg Kadarcs Júlia, de csak az elszántság miatt. Az egészen fiatal, Kis Sándorba szerelmes Katalin állt legközelebb hozzám, azzal együtt, hogy nevetségessé tette magát a szerelemben, mert legalább a saját érzelmei parancsát követte, nem másokéit.

Képtelen voltam szeretni Melindát, Katalint sem értettem, hogyan védhette, hogyan kapaszkodhatott éppen őbelé. Az is biztos, hogy nem kellett volna hozzámennie Elekhez, és összeköltözni Micó árnyával meg Anyucival, de ha már megtette, lehetett volna olyan erélyes, mint az utódja. Nagyon fájt, mikor Katalin kiköltözött hajdani lakásából, hogy aztán visszatérjen oda, ahol minden kezdődött. Óvoda helyett bölcsőde, de a szereposztás, még a berendezés is marad a régi. Elkeserítő, és nyomasztó. Encsy Eszter most nem találta a helyét ebben a regényben, mert valahogy túl disszonáns neki ennyi célt nem ért szenvedés.

(Csak én érzek a műben valami Iszony -ra emlékeztetőt?)

(…) az évek csak csalódást hoznak, bánatot: akit megszeretünk, előbb-utóbb elveszítjük, legjobb, ha az embernek nincs senkije, semmije.