Miután elolvastam a könyv rövid tartalmi ismertetőjét, nagy elvárásokat támasztva kezdtem bele Márquez regényébe. A Száz év magány elolvasása után egy időre félretettem az írót, bármennyire is tetszett, olyannyira fülledt-fullasztó és naturalisztikus a világa, hogy nem bírnék tőle egymás után két könyvet elolvasni.
Márquez helyenként – számomra – kifejezetten gusztustalan, gyomorforgató, ennek ellenére elvarázsol a világ, amit megteremt. Az őszinteség, a szókimondás miatt igazán emberiek a történetei, sőt: az ember-lét minden elképzelhető mocskában dagonyáznak a szereplők.
A nagy elvárásokat az utolsó kb. 40 oldal teljesítette be, sajnos az sem maradéktalanul. Nem lesz kedvenc, nem is igazán tudom hová tenni, az egyik alapvető cselekményszál, az ellehetetlenített, furcsa szerelem (ami egyébként kedvenc irodalmi toposzom) története nálam majdnem mindig nyerő, most is így volt ez, a háttér azonban gyengécske a Száz év magány burjánzó családfájához képest.
Bevallotta a kislánynak, hogy nincs olyan pillanat, amikor ne őrá gondolna, hogy minden falatjában és minden korty italában az ő ízét érzi, hogy ő az élet mindenütt és minden órán, ami pedig csak Isten jussa lehetne, és hogy szívének az a leghőbb vágya, hogy ők ketten együtt haljanak meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése