Lev Tolsztoj: Anna Karenina

Viszonylag friss olvasmányélményem az Anna Karenina, kb. egy hete fejeztem be az olvasását. Nagy falat ezzel kezdeni az írást, de vágjunk bele!

Megjegyzés: semmiképpen nem akarok elemzést írni, mindössze a benyomásomat, véleményemet a műről. Ez természetesen lehet:
- másokétól eltérő
- pozitív
- negatív
- téves megállapításokon alapuló is.
Ember vagyok, no.


Az igazat megvallva azért kezdtem el olvasni a regényt, mert úgy gondoltam, ismerete hozzátartozik az alapműveltséghez. Az ilyen regények esetében nagyobb az elszántságom, mint a kedvem az olvasáshoz. Talán irodalmi sznobságnak nevezném. Akármi is volt az ok, a lényeg, hogy belekezdtem. És nem bántam meg.

A főszereplő Anna személyével ambivalens volt a viszonyom. A regény elején, mikor még ő akarta rendbehozni fivére házasságát, kifejezetten ellenszenves volt. Magamban drukkoltam Dollynak, hogy hagyja el a férjét, Anna pedig lebeszélte erről. (Később Dolly még szimpatikusabb lett, de a férjét is megkedveltem, így kicsapongásai ellenére már nem kívántam a válást, de ez most mellékes.) Amikor azonban Anna lett a bukott nő, kis elégtételt éreztem. Na, odanézzenek, a nagy kapcsolatszakértő a tilosban jár...! Enyhén kárörvendve olvastam, hogyan habarodik bele tökéletesen Vronszkijba, aki a legellenszenvesebb szereplő címért vetekedett nálam Alekszej Alexandroviccsal. A szerelmük kibontakozása alatt még bonyolultabbá vált a főszereplővel való "kapcsolatom". Egyszer szerettem, egyszer utáltam, egyszer csodáltam. Még Vronszkijt is megkedveltem percekre. De meglepő módon egy mellékszál (?) elterelte a figyelmem Anna és Vronszkij szerelmi évődéséről. Ez a szál pedig Levin története. A rengeteg unalmas politikai fejtegetés között felbukkanó, az élet értelmét kereső, édesen naiv és istenkereső Levin volt számomra a legkedvesebb szereplő. Kitty iránt érzett szerelmét nem értettem (nyafka, idegesítő lánynak képzeltem), de nagyvonalúan megbocsátottam neki. Nyikolaj, aki szintén hozzá kötődik, a másik kedvencem lett. Szenvedésein keresztül a leggyönyörűbben mutatta be az élet-halál, sötét-világos kontrasztot. Megható volt.
Nem tudtam (s nem tudok) szabadulni az érzéstől, hogy a regény főszereplője valójában Levin, ő oldja fel a tragédiákat, körülötte történnek mega nagy történelmi események is (őt persze hidegen hagyva...).

Nem értettem Annát. Összességében nem értettem a sok válási huza-vonát. Történetének számomra egy üzenete volt: a szerelem nem elég. Aki olvasta, talán érti.