2011. szeptember 17., szombat

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

Valami elgondolkodtatóra vágytam... és megkaptam. Barátság, hűség, árulás, megbocsátás, egészen más megvilágításban, mint eddig valaha is.


Henrik katonás magatartása már-már megbotránkozatott: hogy lehet szenvedély nélkül átélnie egy ilyen találkozást? Aztán szépen lassan megismertem a jellemét, és egy-egy erősebb kifejezést is túlzásnak éreztem tőle. Nem olyan típusú ember, akit szeretni tudnék, mégis süt belőle az életbölcsesség, a higgadtság, a megfontoltság. Ezzel együtt dagályos is néhol, de felesleges szavai nincsenek. Csodálatosan átfogó módon írja le egész életét, és valamit mégis úgy hiányolok... Konrádot és Krisztinát. Két külön regény anyagát adhatnák az ő érzéseik és gondolataik, amelyekből csak egy szeletkét láthatunk/olvashatunk.  És Nini! Az ő története is érdemes lenne a leírásra.
Bár Henrik rémesen jó emberismerő, mégis bennem maradt a hiányérzet, a megválaszolatlan kérdések üressége. És nem is azoké a kérdéseké, amiket ő tett fel és Konrád egyszerűen elhárított, hanem a saját kérdéseimé. Krisztinától is kérdeztem volna, bár Henrik helyében biztosan nem.
Tele van feszültséggel ez a háromszög, ami elfojtódik két idős, lehiggadt, 'már úgyis mindegy, mert mi is számít egyáltalán az életben'-felfogású idős úr beszélgetésének, vagy inkább Henrik monológjának sűrűjében. És mégis fel-felbukkan, és tovább gördíti a történetet. Ennyi indulat ilyen hűvös, kijelentésszerű módon tálalva már-már megingatja bennem azt a hitet, hogy az életben bárminek is van jelentősége.
Újraolvasásokra, átrágásra, ízlelgetésre született ez a mű. Idealistáknak nem ajánlom.


"Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk. Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk, vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk – nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat vagy dicséretet. El kell viselni, ennyi a titok."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése